Zűrzavar az orosz gáz miatt

Az európai energiaellátás biztonságát már évek óta sok kockázat terheli. Ráadásul Oroszország és Ukrajna megint súlyos konfliktusba keveredett.

Oroszország a kitermelt olaj több mint 70 százalékát exportálja - 20 százalékban feldolgozott termékek formájában -, ezen belül kivitelének több mint 80 százaléka az Európai Unióban talál vevőre.

Az orosz földgáztermelés majdnem 30 százaléka jut exportra, és a kivitel közel 80 százaléka Európába kerül.

Az olaj- és a földgázüzlet az orosz exportbevételek több mint 70 százalékát, a központi költségvetés bevételeinek több mint a felét termeli.

Más oldalról az Európai Unió olaj- és földgázimportjában 30-40 százalék között van Oroszország részaránya. Az orosz olaj és gáz az Európai Unió teljes elsődleges energiafelhasználásából 5-10 százaléknak a forrása, ezen belül az európai földgázfelhasználás több mint negyede orosz importból származik az érintett országok statisztikái és szakmai felmérések szerint.

A függés tehát legalábbis kölcsönös. Csakhogy ebben az egyenletben az örök ismeretlenné Ukrajna vált az utóbbi évtizedben. Az orosz földgáz háromnegyede ugyanis Ukrajnán áthaladó vezetékeken érkezik az Európai Unióba.

Az EU energiabiztonságra törekszik. Ennek egyik eleme, hogy igyekeznek sokoldalúvá tenni az energiaforrásokat. A német RWE energiacég számítása szerint tavaly már a német áramtermelés 45 százaléka származott megújítható forrásokból, ebből csak a napelemtáblák aránya 19 százalék volt a négy évvel ezelőtti 6 százalék helyett. Ez a verseny lenyomja a hagyományos, ásványi energiaforrások és a belőlük termelt áram nagykereskedelmi árát, csökkenti a szállítók bevételét, és veszteséget okoz az áramtermelőknek: például az RWE tavaly, hatvanéves történetében először, veszteséges lett. A fogyasztóknak mégis többet kell fizetniük, mert a kormány az áram árába növekvő adót épít be, és abból támogatja a megújítható források fejlesztését. Az energiabiztonságnak ez a módja tehát drága, miközben a hagyományos energiaforrásokat mégsem lehet nélkülözni, hiszen a szél- vagy a napenergia teljesítménye nem állandó.

Az Oroszországból induló gázvezetékek hálózata.

A másik módszer: szaporítani a hagyományos energiaforrásokat. Az alternatív gázvezetéktervek közül eddig csak egy valósult meg: az Északi Áramlat, amelynek két vezetéke 2011 vége, illetve 2012 vége óta szállít földgázt Oroszországból Ukrajnát elkerülve Németországba. A többi tervnek azonban hányatott a sorsa. Az Ukrajnát szintén elkerülő orosz-európai Déli Áramlat vezeték építésére az első kapavágást 2012 végén tették, kereskedelmi szállítás 2015 vége előtt nem valószínű.

A nem orosz, hanem közép-ázsiai földgáz Európába juttatására 2002 óta dédelgetett Nabucco-terv viszont tavaly gyakorlatilag megbukott, a Nabucco-vezeték várhatóan nem épül meg. A versenyző terv, a Transz-adriai Vezeték (TAP), amely szintén közép-ázsiai földgázt hozna Európába egyszerűbb útvonalon, 2003 óta van a tervezőasztalon. A Nabucco-kimúlásával ez a terv felértékelődött, de haladásnak ott sincs nyoma. Ezek az elképzelések túl drágák ahhoz képest, hogy az európai gázszükséglet alig nő, miközben a földgáz egyre olcsóbb is a palagáz és az alternatív források versenye miatt.

Más tervek éppígy meghiúsultak. Lengyelország egy ideig északi-tengeri földgázt akart importálni Norvégiából, de már vagy tíz éve felmondta az erre szóló szerződést, arra hivatkozva, hogy a norvég import 30 százalékkal drágább lett volna, mint az orosz. Nagy szállító Európának Algéria és Katar is, de a mennyiségek növelésére nem látszik szükség a jelenlegi költségek mellett.

Közben Oroszország is úgy védekezik, ahogy tud, mert az ő helyzete sem egyértelműen nyerő. Egyebek közt az orosz Gazprom előre elvásárolta a közép-ázsiai gáz jórészét az európai importőrök elől, ezzel is siettetve a Nabucco kudarcát. Ez Oroszországnak sem olcsó, miközben a hozadéka csekély, mert ettől még aligha nő az orosz export, és a vevőkör sem szélesedik. Oroszország és Kína például 2006-ban megállapodást kötött vezeték építésére. Oroszország így akart versenyt támasztani a vevők között. Csakhogy Kína, szintén ármegfontolások miatt, már évek óta vonakodik a megvalósítástól.

Pedig Oroszországnak minél több földgázt kellene eladnia, hogy fenntarthassa gazdasági növekedését és állami bevételeit. Az exportárak azonban újabban nem emelhetők, ráadásul hazai ellenérdekeltség is keletkezik: a költségek miatt növekednek a támogatott hazai gázárak, miközben az exportárak stagnálnak vagy csökkennek, azaz szűkül az export haszonrése.

A helyzet ezek után az, hogy Oroszország fő piaca továbbra is Európa, Európa pedig sok pénzt elkölthet, de belátható időn belül mégsem tudja érdemben csökkenteni ráutaltságát Oroszországra. Ebben viszont ott az ukrán kockázat.

Az ukrán akadály elhárítására tett kísérletek eddig megbuktak. A Gazprom a 2009 eleji nagy exportleállás után elképzelte, hogy bekebelezné az ukrán vezetékrendszert. Erről Ukrajna természetesen hallani sem akar. Nem sikerült az ellenkezője sem, hogy Ukrajnát többé-kevésbé bevonják az Európai Unióba: ez Oroszországnak szemlátomást nem tetszik. De a jelek szerint nem tartható a status quo sem: hogy az Ukrajnában váltakozó kormányok időnként megpróbálják túszul ejteni mind Oroszországot, mind Európát a gázvezetékek nyitogatásával vagy csukogatásával, miközben igyekeznek nem fizetni az ukrán gázimportért.

Ha a három fél mindebből felismeri, hogy a kölcsönös függésre és ráutaltságra csakis közös, kölcsönösen előnyös megoldás lehetséges, akkor van esély. Ha erre nem képesek - és megint nem tűnik úgy, hogy képesek lennének -, akkor belátható ideig marad a zűrzavar.