Világháborús emlékművet avattak Szatmárhegyen
A református templom kertjében avatták fel március 15-én az I. és II. Világháborúban elesettek emlékművét.
Március 15 kettős ünnep volt Szatmárhegyen. Az 1848-1849-es szabadságharc hőseire való emlékezés mellett a helyi hősökről is megemlékeztek: azokról az I. és II. világháborúban elesett katonákról, akik a fronton vesztették életüket. Szatmárhegyen már állt valamikor világháborús emlékmű, ám azt 1985-ben a kommunista hatalom ledöntötte.
A magyar nemzeti ünnepen a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Ft. Csűry István hirdetett igét. Beszédét Papellás István római katolikus plébános köszöntője követte, majd a gyerekek kerültek sorra. Ők verses, énekes előadással kedveskedtek az egybegyűlteknek.
Thoroczkay Sándor történész a világháborúk kapcsán tartott előadást és természetesen kitért a szatmárhegyi honvédekre is.
"Ma, a magyar szabadság ünnepén nem csak a márciusi ifjakra, Petőfi Sándorra, Jókai Mórra, Vasváry Pálra és társaikra emlékezünk, de emlékezünk azokra a szatmárhegyi hősökre is, akik a '48-as honvédek elszántságával adták életüket hazájukért. Az eseményekben gazdag XX. század sok megpróbáltatást tartogatott a magyar nép számára, forradalmakat, totalitárius rendszereket és nem utolsó sorban két világháborút, amelyből a magyarság sem vonhatta ki magát. Az 1914 júliusában kitört világháborúban az Osztrák-Magyar monarchia fegyvert fogott állami léte megóvásáért. A történelmi határai között létező magyar állam több mint 18 millió lakosából a négy és fél évig tartó háború alatt 3 milliónál több katona teljesített frontszolgálatot. Közöttük vannak azok a szatmárhegyi katonák is, akik a közös vagy honvéd hadseregbe vonultak be. A balkáni, galíciai, az olaszországi frontok nehéz megpróbáltatások elé állították a magyar katonákat, akik a sabáci, premysli, görlici, isonzói, doberdói, piávei, caporettoi csatákban tanúbizonyságot tettek hazafiasságukról és vitézségükről. Ezeknek a csatáknak valamelyikében részt vettek a Szatmárhegyről bevonuló katonák is.
A vég nélkülinek tűnő háború azonban nem hozta meg a remélt befejezést és óriási vérveszteséget okozott az ország lakosságának. Egymillió négyszázezer sebesültet, nyolcszázharmincezer hadifoglyot és ötszázharmincezer hősi halottat. A hősi halottak közül hatvanan szatmárhegyi illetőségűek voltak. Most rájuk is emlékezünk. A vesztes háborút lezáró igazságtalan békekötések átrajzolták Európa térképét, elkeserítették a legyőzötteket és magukba rejtették egy új háború kitörésének veszélyét. A háború utáni Európában új hatalmi viszonyok, új államalakulatok és új szövetségi rendszerek jöttek létre. A határrevízióért tevékenykedő magyar külpolitika, ami egyben kifejezője volt a nemzet törekvéseinek is, kényszerpályára helyezi Magyarországot. A politikai vezetés Olaszország és Németország támogatását kénytelen igénybe venni céljai megvalósításában. A területileg gyarapodott országnak számolnia kell a háborúba lépés veszélyével is. 1939 szeptemberében kitört a II. Világháború. Bár két évig megőrizte katonai semlegességét, 1941 nyarán a Szovjetunió elleni német támadás - igaz, csekély katonai erőkkel - de hadba lépésre kényszeríti Magyarországot is.
A katonai helyzet súlyosbodásával a német szövetséges egyre nagyobb katonai jelenlétet követelt az orosz fronton. 1942 tavaszán-nyarán kétszázezer katona a Második Magyar Hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt kivonult a Donhoz. A Doni Hadsereg felállításához a megnagyobbított ország egész területéről mozgósítják a hadköteleseket, így Szatmár megyéből is. A mozgósítási parancs érinti Szatmárhegyet is. A kivonuló Magyar Hadsereg fegyverzete, hadfelszerelése, ruházata messze elmarad a szovjet vagy német hadsereg felszerelése mögött. A 200 kilométer széles frontvonal, a zord tél, a hiányos ellátás - elsősorban hadianyaggal - igen súlyos terheket ró az itt harcoló hadseregre, tisztekre, tisztesekre, sorkatonákra és munkaszolgálatosokra egyaránt. Ennek ellenére 1943 januárjának közepéig az Uriv-i áttörésig a Doni Hadsereg példásan helyt állt a Kotorják, Scsucsje, Kolovárt hídfőállások ellen hadműveletekben. A bekövetkezett Urivi katasztrófa egyben a Második Hadsereg megsemmisülését is jelentette.
A halottak, sebesültek és hadifoglyok száma meghaladta a 127 000 főt. A háború végéig ezek a veszteségek csak növekedtek. Itt és a háború végéig tartó harcokban hősi halált halt 22 Szatmárhegyről bevonuló honvéd is. Sajnos a háború vége nem hozta meg a remélt megbékélést, a berendezkedő totalitárius hatalom majdnem fél évszázadig jogfosztottságban tartotta állampolgárait. A hősi halottakat és a túlélő hősöket háborús bűnösként tartották számon. Tilos volt emlékezni rájuk, tilos volt méltatni érdemeiket. Nem volt szabad emlékezni múltunkra, nagyjainkra és történelmünkre sem. A tilalmak ellenére az utódok, így a szatmárhegyi egyházközség is, mégis számon tartották azt, amit nagyapáik és apáik tettek, kegyeletei helyet és jelképes sírt állítva hősi emléküknek. Példamutató, bátor tettüknek meglett a szomorú következménye: a község református gyülekezetét és lelkészét büntetőeljárásnak, zaklatásoknak vetette alá az államhatalom, szétrombolva a már három éve megépített emlékművet. A megtorló intézkedések azonban nem tudták sem eltörölni, sem elhalványítani a két háború hőseinek emlékét. Harminc év után, ma ismét emlékmű hirdeti dicsőségüket, lehetőséget teremtve arra, hogy emlékezzünk rájuk, hogy leróhassuk kegyeletünket irántuk és példát vehessünk vitéz tetteikből. Isten tegye áldottá emléküket" - mondta a történész.
