Telek András: A tehetséget Istentől kaptam

Telek Andrással, a magyar labdarúgó válogatott egykori focistájával beszélgettem Fehérgyarmaton, a Szatmári Ifjúsági Református Találkozón. Nagy élmény volt ez számomra, hiszen gyerekkorom kedvenc labdarúgója volt, aki a Bajnokok Ligájában is szerepelt a Ferencvárossal. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy nem csak a Harangszó Rádióban közlöm a beszélgetést, hanem írott formában is - Rácz Ervin írása.

Ismert játékos voltál, de mégis egy rövid bemutatkozást kérek tőled.

Telek András vagyok, 1970 december 10-én születtem Budapesten. 10 éves koromtól futballozok. A Ferencvárosban kezdtem, és ott lettem profi labdarúgó, háromszoros magyar bajnok, négyszeres magyar kupagyőztes. Utána eligazoltam Kassára, ott kétszer nyertem szlovák bajnokságot, szuperkupát, majd visszahozott az élet a Ferencvárosba. Közben 24-szer válogatott játékos is lettem. Ezután volt még egy év Kína, majd az utolsó évet Zalaegerszegen töltöttem, ahol szintén bajnokcsapat tagja lehettem. Feleségemmel négy gyermekünk van, van tehát feladat bőven, készülünk a nyaralásra. Jelenleg a sporttól távol, biztosításokkal foglalkozom, biztosítási alkuszként. Ha jobban belegondolok, nem is annyira távolodtam el a sporttól, mert sportbiztosításokat is értékesítek.

Hogyan élted meg a sikereidet?

A sikert mindig könnyen éli meg az ember. Akkor nem is gondolja, hogy az nem tart örökké. Nagyon boldogok voltunk, hogy úton útfélen mindenki gratulált nekünk. Nem jutottunk ki ugyan világbajnokságra, de azokkal az eredményekkel a maiak is büszkék lehetnének. Jó volt az, hogy a világ legjobbjai ellen tudtunk játszani tétmérkőzést.

Mi az oka annak, hogy egy református rendezvényen találkozunk?

Ez egy jó kérdés. Megkerestek azzal a kéréssel, hogy a hitemről és az Istennel való kapcsolatomról beszéljek a gyülekezetnek. Én magam római katolikus vagyok, kicsit más a neveltetésem, de Istent ugyanúgy tudjuk szeretni.

És milyen az Istennel való kapcsolatod?

Szigorú katolikus neveltetésben részesedtem. Végigjártam az úgynevezett szamárlétrát: voltam elsőáldozó, voltam ministráns, bérmálkozó és hát azok meghatározó évek voltak. Aztán az élet engem is egy kicsit megcibált, ha lehet így mondani, de mind e mai napig azért igyekszem sokszor hálát adni az Istennek, hogy így alakult az életem és hogy ennyi tehetséget adott nekem.

Egyetértek a meghívóddal, hogy egy olyan embert, sztárt állít az egybegyűltek elé, aki példakép, így talán még hitelesebb, meggyőzőbb tud lenni és hitbe erősíthet. A sikereidbe mennyire volt jelen Isten?

Biztos vagyok benne, hogy ott volt, hiszen  még egyszer mondom, a tehetséget tőle kaptam. Azt, hogy én valahova eljutottam, mindenképpen neki köszönhetem. A siker akkor jön, ha már több kisebb kudarcon túl van az ember. Tehát ne gondoljuk azt, hogy ha valaki elkezd focizni, akkor annak olyan istenadta adottsága van mint Messinek, aki talán még a fülén is megállítja a labdát. Sokszor küszködtünk mi is, bukdácsolva jutottunk el arra a szintre, hogy elsőosztályú labdarúgók lehettünk. Mindig jó volt, hogy az emberben volt egy kapaszkodó, ami átsegítse a nehézségeken és ez az, amit a legjobban köszönhetek a neveltetésemnek.

Van-e valamilyen istenélményed, amit esetleg az előadásodban is elmondtál?

Ha arra gondolsz, hogy az égő csipkebokrot, vagy valami földön túli dolgot láttam-e, nemmel kell válaszolnom. De rengeteg olyan emberrel találkoztam, akit az Úr sodort oda az életembe. Például amikor kimentem Kínába, senkit nem ismertem, akkor is ott volt egy olyan magyar újságíró, aki megkeresett, elém jött, benne is Isten gondviselését találtam meg. Az élet tele van kisebb-nagyobb ajándékokkal.

Visszatérve egy kicsit a Fradihoz: milyen volt közösségi szempontból az a sikeres csapat?

Úgy érzem, abban a csapatban inkább a sportélmény volt a közös. Minden poszton egy olyan társaság jött össze, ami akkor nagyon erős volt. Akkor például egy olyan CSZKA Moszkvát ki tudtunk verni az UEFA-kupából, amely a következő évben a négy közé eljutott. Jó szellemű társaság volt, nagyon akartuk közösen a sikert. Jó volt örömet szerezni. Nézem az olimpiát és ha valaki érmet szerez, az nekem is öröm és másnap sokkal könnyebben megy a munka. Egyfajta pozitív energiát ad.

Simon Tibor csapattársad elvesztése milyen nyomot hagyott benned?

Én mellette játszottam, középső védőként, rá voltunk szorulva, hogy egymást kisegítsük. A labdarúgásban az is fontos, hogy társunk mozgását is kontrolláljuk. Tehát a kötődés szoros volt. Ilyenfajta értelmetlen halált nehezen dolgoz fel az ember. Nehezen feldolgozható haláleset, mondhatni kivégzés volt, amit nem értettünk, hogy miért történt.

Hogy érzed, a gyászban segített Isten?

Persze! Minden rokon vagy barát elvesztése esetében sokkal jobb, hogy tudjuk, fogunk még találkozni. Ez a tudat mindig átsegít és akkor mondja az ember, hogy de jó, hogy van Isten és hihetünk benne.

Végezetül, van-e olyan bibliai történeted, Igéd, gondolatod, ami vezet téged?

Talán a szeretetre vagyok a legfogékonyabb: Szeresd az Urat a te Istenedet, szeressétek felebarátaitokat, mint önmagatokat. Isten küldte el Jézust közénk, odaadta értünk, hogy rajtunk segítsen. A másik gondolat pedig az, hogy ha lehet ne ítéljünk, tanuljuk meg elfogadni a másikat, annak gyengéivel együtt. Ezek a gondolatok segítenek az életben.