Tavasz van újra, akkor is, ha csak a naptár szerint, a művészek számára mindig a megújulásTavasz van újra, akkor is, ha csak a naptár szerint, s a tavasz a művészek számára mindig a megújulás évszaka. S mégis... oly különös ez a század, melyben
a művészek elfelejtik, milyen volt a romantika korában vagy akár még a századfordulón is a ’Tavaszi zsongás’. Ilyen dallamáradat ma már megengedhetetlen, a művész magába fordul, elfelejti a levelek, virágok pompáját, s a spontán érzést felváltja a filozófikus gondolkodás, az analitikus elemzés. 
Henri Matisse A tánc című képe talán az utolsó a művészettörténetben, ahol a táncoló lábak ritmusa, a gyümölcsök és virágok harmóniája még felidézi a szívünk és elménk által felfogott természetes tavasz képét.
A testszínű táncoló lábak fogják meg tekintetünket. Az öt alak közül kettőnek látszik a tesformája is, de azokat virágok takarják, s ezáltal hangsúlyozottan lényegtelenek lesznek. Ám a kezek, lábak, tomporok bennünk a tavaszi áradó boldogság érzetét keltik. Matisz még Cézanne tanítványának tartja magát, de az impressziót már felváltja az expresszív kifejezésmód. Cézane lelkesedett a természetért, és mindazt elítélte és megvetette, ami nem egyéni sugallatból fakad. Ő még Franciaország művészetének ahhoz a hősi korszakához tartozik, mely a romantikán túljutva új utat talált a természet igazságához.
Matisz A tánc című képén a táncoló lábak zöld és kék háttere nem akarja a természetet utánozni, csak a bennünk élő ég-és föld-gondolatot ébreszti fel. Mindez a reneszánszban még élő és természetes volt (Égi és földi szerelem, Botticcelli Vénusza). A természet lágy zöldjét egyrészt olajzöld mértanias világos keretben foglalt vakablak töri meg mindkét oldalon, jelezve, hogy nem a természetben vagyunk, csak annak földi mása, a festett kép ejtette rabul szemünket, másrészt a kép szinte beleolvad a naracsszínű, majd sárga terítőbe, s annak virágdíszeibe.
Az emberalkotta tárgyak vonalzóval pontosított szabályosságát a másik oldalon a textil lágy virágformái keretezik. A terítőn két cserépváza kézzel festett mintái mintegy önmagukból növesztik ki a növényeket, a világos vázából sötét, a sötét vázából világos margaréták nyólnak ki, melyek már nem is önmagukat jelentik, hanem a virág fogalmát a sárga szín tengerében.
Matisse azt fedezte fel, hogy a képen a színeknek bizonyos szerkezettel kell rendelkezniük, vagyis a festmény szerkezetét az alkotó színek indokolt kapcsolata adja meg. A színeket töretlen teljességükben kell alkalmazni, úgy mutatni meg a szerkezetet, hogy közben megőrizzük a színek tisztaságát lemondva arról a mankóról, amit a szürke és a fekete hozzákeverése jelent.
Ezt írja: „Képeimnek egész elrendezésükben kifejezőknek kell lenniök. Az alakok vagy tárgyak által elfoglalt térnek, a körülöttük feltáruló szabadon hagyott üres részekkel, arányokkal, mindnek megvan a maga szerepe.” (Mintha Kodály szavait hallanánk, aki a zeneszerzők figyelmét felhívta a nyugalmi pillanatokra, a szünetekre, a hallgatásra.) A kompozíció Matisse-nál a festő rendelkezésére állókülönböző elemek dekoratív módon történő művészi elrendezése, hogy azon keresztül ki tudja fejezni érzéseit.
Matisz szerint a dolgok kifejezéséhez kétféle út vezet. Az egyik, hogy tárgyunkat nyersen mutassuk be, a másik, hogy artisztikusan keltsük életre azokat. A mozgás szemléltető ábrázolásának elkerülésével el lehet érni a szépség magasabb rendűeszményét. Az első tehát az egész kompozíció világos képe a festő agyában.
A Matisse-t követő nemzedékek munkáiban egészen a jelenkorig a természetnek egyre absztraktabb formáit találjuk: vagy játékos, vagy a mindennapi látásmódnak felismerhetetlen gondolatformák. (Franz Mark: Nagy kék lovak, Paul Klee: Szindbád, a tengerész, Picasso táncosai és szörnyei, Chagall Önarckép hét ujjal)
A festészetnek erre a minden eddigitől eltérő látásmódjára még a következőkben kitérünk. harmonet
Dobosy Ildikó
