Szexbotrányok a világban

Silvio Berlsuconi olasz kormányfő nem az első magas beosztású politikus, akinek hírnevét szexbotrányok tépázták meg, amelyek akár a karrierjébe is kerülhetnek, épp ellenkezőleg: a sikamlós skandalumok mondhatni összefonódnak a politika legújabb kori történetével.

A frivol afférok miatt nem csak kormányok dőltek meg és pártok illetve politikusok kerültek a süllyesztőbe, de egyes nézetek szerint a világpolitika alakulását is jelentősen befolyásolták a honatyák kicsapongásai. Berlsuconi féle, Rubyagate néven elhíresült botrány azért emelkedik ki e pikáns történetek sorából, mert azon kevés szexuális ügyek közé tartozik, amelyek egészen a jogi felelősségre vonásig eljutottak. A nőügyei miatt "Lovagnak" gúnyolt miniszterelnök ellen április elején indul bírósági eljárás, a vád kiskorúval való üzletszerű szexuális kapcsolat és hatalommal való visszaélés. Korábban, az elhíresült esetek közül Bill Clinton egykori amerikai elnök, valamint Móse Kacav volt izraeli államfő ellen kezdeményeztek szexuális zaklatás vagy azzal összefüggő vádak miatt büntetőjogi eljárást.

Bill Clinton a kilencvenes évek közepén egy fehér házi gyakornokkal, Monica Lewinskyval szűrte össze - a nő vallomása szerint kilencszer - a levet. A szövevényes ügyben az egyik tárgyi bizonyíték Lewinsky inge volt, amelyen az elnök szexuális aktivitása jól látható nyomokat hagyott. Clintonról az is kiderült, hogy eskü alatt hamisan tanúskodott több vallomásában. Az elnök ellen végül az igazságszolgáltatás akadályozatása és hamis tanúzás miatt 1999 elején indult eljárás a szenátusban. Clinton elnököt végül mindkét vádpontban felmentették.

Móse Kacav már nem volt ennyire szerencsés, őt mintegy négy évi pereskedés után tavaly december végén két rendben is bűnösnek találta egy izraeli bíróság. A vádak szerint Kacav megerőszakolta az egyik munkatársnőjét, három másikat pedig szexuálisan zaklatott, még idegenforgalmi minisztersége idején, majd államfőként is. Miután a sértettek beperelték, az ötgyermekes családapa lemondott az elnöki tisztségről, bár mindvégig ártatlanságát hangoztatta. Az idős politikust akár 16 év börtönre is ítélhetik, de négy év a minimum minden vádpontért.

Ugyan szintén egy szexuális botránnyal összefüggésben, de gyilkossági kísérlet miatt kellett bíróság elé állnia Jeremy Thorpe-nak, a brit liberális párt vezetőjének és parlamenti képviselőnek 1979-ben. Nem sokkal azután, hogy Thorpe-ot 1967-ben megválasztották a párt élére, egy Norman Scott nevű férfi a nyilvánosság előtt azt állította, hogy a hatvanas évek elején homoszexuális partneri kapcsolatban volt a politikussal. Abban az időben még törvénytelen volt a férfiak közti szexuális viszony Nagy-Britanniában. A botrány akkor harapódzott el igazán, amikor Scott azzal vádolta meg Thorpe-ot, hogy egy bérgyilkossal akarta őt eltenni láb alól. A bíróság végül felmentette Thorpe-ot, aki ennek ellenére visszavonult a politikától.

A brit liberális vezetés azonban úgy tűnik, nem tanult az esetből, hiszen az utóbbi évtizedben szintén egy homoszexuális affér miatt mondott le Mark Oaten képviselő, aki az alkoholizmusa miatt frissen visszavonult pártelnök egyik lehetségese utóda és belügyminiszter lett volna. A 2006-os botrányt az egyik vezető brit bulvárlap, a News of The World robbantotta ki. Az újság leleplező riportja szerint a két lánygyermeket nevelő Oaten hat hónapig látogatott rendszeresen egy férfi prostituáltat, akivel bizarr - időnként több résztvevős - aktusokba bonyolódott. A két egymás követő botrány komoly csapás volt a brit liberális demokraták tekintélyére.

A politikai szexbotrányokat listába szedő és osztályozó internetes oldalak viszonylag egyhangúlag egyetértenek abban, hogy az egykori brit hadügyminiszter, John Profumo ügye volt a történelem eddigi talán legnagyobb port kavaró szexuális afférja, ugyanis közvetve az egy egész kormány bukásához vezetett. A második világháborús hős Profumo a hidegháború kellős közepén kezdett viszonyt egy Christine Keeler nevű call-girlel, aki ugyanakkor Jevgenyij Ivanovnak, a Szovjetunió katonai attaséjának is a szeretője volt. A tekintélyes konzervatív politikus ugyan 1963-ban lemondott, de ügye diszkreditálta Harold Macmillan kormányát, és ezért néhány hónappal később, egészségügyi gondokra hivatkozva a kormányfő is visszavonult.

Külön írást lehetne szentelni az amerikai kongresszusi képviselők pikáns viszonyainak. A teljesség igénye nélkül idézhető Mark Foley republikánus szenátor példája, akinek derékba tört a politikai karrierje, amikor 2006-ban kiderült róla, hogy kiskorú fiúknak küldött szexuális tartalmú üzeneteket, vagy Larry Carig esete, aki 18 éven át volt a szenátus tagja, de 2007-ben le kellet mondania, amikor egy repülőtér férfi vécéjében "erkölcstelen magatartást" tanúsított egy álruhás rendőrrel szemben. Bob Packwood demokrata képviselő pedig naplót vezetett "hódításairól", amelynek egy részét kénytelen volt átnyújtani a nyomozó hatóságoknak, miután a The Washington Post című újságban tíz nő szexuális zaklatással vádolta meg.

A kevésbé pikáns, de jelentőségében az előbbieket meghaladó Gary Hart esete, aki demokrata elnökjelölt lehetett volna az 1988-as elnökválasztáson, ha a sajtó a kampány során nem leplezi le házasságon kívüli viszonyát. Hart helyett végül Michael Dukakis indult a választáson, amelyet a republikánus idősebb George Bush nyert meg. Természetesen az Olaszországon kívüli kontinentális Európa sem maradt érintetlen a politikai szexbotrányoktól: 2008-ban egy görög, 2009-ben pedig egy albán minisztert menesztettek a kicsapongásai miatt, s ezzel mindkét országban veszélybe sodródott a koalíció, Norvégiában pedig 2001-ben a jobboldali Haladó Párt kormányzati ambícióit zúzta össze, hogy vezetője több ízben nemi erőszakot követett el.