Randevú az elmúlással
Lélekben készülődünk, közeledik az a nap, amikor közelebb kerülünk a túlvilág kapujához. Találkozunk az elmúlással, egy olyan helyszínen, ahol szeretteink nyugszanak.
Hogyan készülünk erre a találkozásra? Egy randi alkalmával szépítkezünk és lelkesen várjuk a nagy találkozást. Az elmúlással valahogy mindannyian másként vagyunk. Pedig erre is készülnünk kellene. Nem külsőségek, hanem lelkünk letisztítása és púderezése által. A hétköznapok alkalmával és vasárnaponként kimegyünk a temetőbe, meglátogatjuk eltávozott szeretteinket, hogy megemlékezzünk, elpanaszoljuk nekik fájdalmainkat, segítségüket kérjük és fohászkodjunk a viszontlátás reményében.
De Halottak hete és napja mégis más. A megemlékezésnek nem szabad kizárólag csak ehhez a naphoz kötődnie, szeretteink lelkünkben tovább élnek, mégis valami azt súgja, hogy ezen a napon még közelebb kerülünk azokhoz, akik földi ruhájukat levetették és új feladatokat kaptak odaát. Ilyenkor gyertyalángok őrzik a hideg márvány sírokat. Viaszcseppek csordogálnak a sötét földre és felvillannak a sírfeliratok, melyeken néhány gondolat áll az örökkévalóságba távozottról. „Ha halálra válik testem egykoron, ragyogjon fel lelked e hitvány poron, ama végső harcon rád bízom magam, örök hajlékodba fogadj be Uram!„ Megtisztítjuk a sírokat, gyertyákat és virágokat viszünk ajándékba azoknak, akiket meglátogatunk. "Nem a sírjára kell neki száz virág..." feldereng a közismert melódia. Ünnepeinkhez hasonlóan nagy a nyüzsgés, mindenki siet a holtak városába, minta attól tartanánk, ha elkésünk szeretteink szomorúak lesznek.
Rendezgetünk, teszünk-veszünk és emlékezünk az együtt töltött időszakra, az elszalasztott pillanatokra, a ki nem mondott szavakra és azokra a tettekre, amelyekkel megbántottuk azt, akitől már csak lélekben kérhetünk bocsánatot. Aztán megindulnak a könnycsatornák és mérhetetlen fájdalmunk könnycseppzuhataggá tömörül. Szembesülünk szeretteink és ez által saját elmúlásunkkal is. Belénk hasít a felismerés, hogy amikor szólítanak, mennünk kell, kiszállunk az élet földi körforgásából és a másvilágba költözünk, odébb állunk. Talán könnyebb lenne elviselnünk azt ami elkerülhetetlen, ha a halálhoz úgy viszonyulnánk, mint egy olyan baráthoz, aki láthatatlanul ugyan, de minden nap velünk van és egy nap, amikor azt mondja:" gyere", nem mondanánk semmit, csak csendben mennénk vele. Halottak napján emlékezünk az együtt töltött időszakra, az elszalasztott pillanatokra, a ki nem mondott szavakra
