Papszentelés

Július 3-án három diakónus pappá-szentelésére és egy diakónusszentelésre kerül sor a szatmárnémeti Székesegyházban. Antku Istvánt, Czumbil Wilhelmet és Tatár Zoltánt pappá, Vass Lórándot diakónussá szenteli Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök július 3-án szombaton, a szatmárnémeti Székesegyházban 11 órától kezdődő szertartáson.

A pappá-szentelésre váró három diakónus a következőkben életéről, választásának okairól vall:

Antku István:
„Mindenben hasonlóvá lett hozzánk."
(IV. Eukarisztikus Ima)
„Szatmárnémetiben születtem 1982. január 27-én. Hitet gyakorló keresztény családba születtem. Édesanyám egymaga nevelt nővéremmel együtt, mert édesapánkat korán elvesztettük. Már 6 éves koromtól rendszeresen jártam ministrálni. Általános iskolai tanulmányaim után, 1996-ban a szatmári „Hám János" Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontba felvételiztem. 2000-ben érettségiztem, majd egy évet egy varrodában dolgoztam, mint vasalós.
2001-ben felvételiztem a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára. A gyakorlati év első felét a szatmárnémeti „Szent Alajos" Konviktusban töltöttem nevelőként a diákok között. A második félévben a nagybányai Krisztus Király plébánián voltam, ahol nagyobb betekintést nyerhettem a papi életbe. A gyakorlati év után nem mentem rögtön vissza folytatni a tanulmányaimat, mert úgy éreztem, hogy szükségem van gondolkodási időre, hogy eldöntsem: mégis milyen hivatást érzek, mi az Isten igazi szándéka velem. Az eltelt két év alatt taxisofőrként és gépkocsivezető oktatóként dolgoztam. A két év alatt megfogalmazódott bennem az, ami 6 éves koromtól mindig is bennem volt, hogy szeretek a templomban lenni, szeretem mindazt tenni, amit a pap tesz az oltárnál. Éreztem az isteni hívást, amely egy olyan érzés, egy olyan jelenség bennem, amit nem tudok fizikailag megmagyarázni. Érzem az Isten utáni vágyat, hogy őt és az embereket szolgáljam. Egy híd szeretnék lenni az emberek számára, amelyen keresztül eljuthatnak Istenhez.
2008-ban újra elkezdtem teológiai tanulmányaimat. 2009. július 4-én Nt. és Ft. Schönberger Jenő megyéspüspök a szatmári Székesegyházban diakónussá szentelt másik két társammal együtt. Papi jelmondatom „Mindenben hasonlóvá lett hozzánk." - a IV. Eukarisztikus Imából való. Én is hasonlóvá szeretnék válni hozzá, a világban az ő példája szerint élni és cselekedni. Úgy jelen lenni az emberek között, az életükben, mint ahogy azt Krisztus is tette. Életemben őt szeretném követni. Másokkal együtt megélni a szeretetet, a jóságot, az örömet, a bánatot. Mindezt szelíden és békével. Jézushoz hasonlítani mindenben, amiben csak lehet. Istent és az evangéliumot hirdetni az embereknek. Nem felülről és lenézően, hanem egészen az emberekhez hasonlóan, egyszerűen köztük és értük.
Hálát adok Istennek ezért a szép és magasztos hivatásért, hogy elvezetett eddig, s formálta az életem minden apró kicsi mozdulattal és tettel, hogy mostanra megérjen bennem és felismerjem az Ő igazi akaratát. Áldott légy, Uram, mindörökké!"

Czumbil Wilhelm:
"Hadd vigyem a hitet, hogy szétoszlassam a sötétséget,
s az örömöt vigyem oda, ahol szenvedés az élet."
(Assisi Szent Ferenc)
„Szatmárnémetiben születem, 1982 aug. 10-én. Szüleim még dolgoznak, van egy húgom, aki első éves egyetemista a Babeş-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének pedagógia szakán.
A Szt. János apostol és evangélista (Hildegárda) Plébániához tartózom, plébánosom Ft. Solomáyer Sándor.
Felvételimet a Gyulafehérvári papnevelő intézetbe 2003 őszen kértem, ahová a sikeres vizsga letétele után fel is vettek. Hét év telt el azóta, ami hosszú időnek számít, de még most is úgy érzem végzősként, mintha a tegnap léptem volna át a papnevelő intézet kapuit.  Kispapi éveim első fele elég nehezen indult, hiszen meg kellet szokni az új otthont, a közösséget, a sok tanulást, és nem utolsó sorban legyőzni a honvágyat, hiszen ez volt az első alkalom, mikor ilyen hosszú ideig voltam távol otthonomtól. Lassan-lassan aztán belejöttem az itteni életbe, és azon vettem észre magam, hogy az idő csak úgy repül, és évről-évre közeledek a kitűzött cél felé: a diakónus és papszenteléshez.
Négy év elteltével, 2008-ban a gyakorlati pasztorációs évemet töltöttem a szatmári püspökségen. Ezalatt alkalmam volt arra, hogy jobban megismerjem az egyházmegyét, a híveket, különösen a bérma-utakon, amikre a Püspök atyát elkísértem, és nem utolsó sorban a püspökség munkáját, amibe ha kellet, én is besegítettem. Alkalmam volt még a szatmári Caritas intézményeibe is ellátogattam: a Szent Jakab Idősnapközibe, a Barátság Házába és a Reménység Klubba. Heti rendszerességgel ellátogattam ezekbe az intézményekbe, ahol a gyerekeknek elsőáldozásra felkészítőt, az időseknek pedig bibliaolvasást és elmélkedést tartottam. Ezeken a helyeken szeretettel fogadtak mindig, ezt sosem fogom elfelejteni. Mindig kíváncsian várták, hogy milyen szentírási részt fogunk megbeszélni, vagy a gyerekeknél, hogy milyen imát fogunk megtanulni. Minden alkalommal egyre jobban éreztem azt, hogy az emberek, akikkel találkoztam, vagy beszéltem, egy mélyebb kapcsolatba szeretnének kerülni a Mennyei Atyával.  Ezt a kapcsolatot legjobban az imában lehet elérni, hiszen nem véletlenül mondta Jézus, hogy „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni" (Lk 18, 1).
Mai világunk emberéről elmondhatjuk, hogy küzdelem és harc az élete. A munka, a stressz, szenvedések és csalódások befolyásolják az életét, és emiatt úgy érzi, hogy nincs kiút a sötét alagútból. Amikor azon gondolkodtam, hogy milyen papi jelmondatot válasszak magamnak, nem tudtam dönteni, ezért nem is foglalkoztam vele, gondolva azt, hogy majd csak találok valamit, amíg az egyik napon az interneten egy vallásos portálon böngészve rátaláltam Assisi Szent Ferenc gondolatára, ami a beszámolóm elején olvasható. Világossá vált számomra, hogy nekem papként mi lesz a feladatom: az, hogy a mai kor emberének elvigyem a hitet és a Mennyei Atya üzenetét, és szétoszlassam a sötétséget, világosságot és örömet vigyek az emberek életébe. Az igazi világosság számunkra Jézus, aki azt mondja János evangéliumában „Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben" (Jn 12, 46).
Hét év elteltével elmondhatom azt, hogy nem volt hiábavaló. Volt benne öröm és szomorúság, sok újat láttam, tanulhattam, amit tanáraimnak köszönhetek, új barátokat ismerhetem még, és megtanultam azt, hogy a közösségnek milyen fontos szerepe van az életben. Nekünk, keresztényeknek, azért is fontos a közösség, mert így jobban fejlődik vallásos életünk, egy közös hitet vallunk, és közösen léphetünk a Jézus által felkínált útra, az üdvösség útjára, hiszen Ő „az út, az igazság és az élet" (Jn 14, 6)
Befejezve soraimat először is szeretném megköszönni a Mennyei Atyának, hogy meghívott a szolgálatra, és Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök atyának, hogy felvett a papjai közzé. Szeretném megköszönni szüleimnek, nagyszüleinek, húgomnak, rokonaimnak és barátaimnak a sok imát és támogatást. Szeretném megköszöni Ft. Solomáyer Sándor jelenlegi plébánosomnak,  és elhunyt Ft. Amma Zoltának, hogy elindítottak a hivatás útján, példájukkal és tanácsaikkal, pedig segítettek, hogy hivatásomban növekedjek és erősödjek. És végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni imáikat minden ismerősnek és ismeretlennek, a Mennyei Atya áldása bőségesen áradjon ezért mindenkire!"

Tatár Zoltán:

„Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok,
ha szeretettel vagytok egymás iránt."
(Jn 13,35)
„1984 február 12-én születetem Szatmárnémetiben. A szatmári Kis Szent Teréz templomban kereszteltek meg, most viszont a szatmárnémeti Szent János plébániához tartozom. Édesanyám és édesapám dolgoznak és van egy fiútestvérem aki az idén érettségizik.
2003-ban felvételiztem sikeresen a gyulafehérvári teológiára, de hogy mi is vezetet erre a döntésemre és hogy milyen érzések is vannak bennem hét év után, a következő sorokban erről szólnék.
A gyermekkorom nagyon is szép volt, teli sok játszással és mindennel, ami egy szép gyermekkorhoz kell. Ezért elsősorban hálával tartozok Istennek és a szeretteimnek, akik biztosították számomra azt, hogy a gyermekkorom tényleg arról szóljon, amiről kell.
Szeretteim vallásos nevelésben részesítettek, és ennek köszönhetően is már elég korán elkezdtem ministrálni. Hittan órákra is rendszeresen jártam. A hittan órák nagyon is tetszettek, az akkori plébánosom Knecht Béla  érthetően elmagyarázta azt, amit a hitemmel kapcsolatba tudnom kellett.
Középiskolás koromban rendszeresen jártam templomba, ministráltam, de sosem fordult meg a fejemben hogy én pap akarok majd lenni. Akkor olyan álmok foglakoztattak, hogy csillagász, orvos, történész vagy földrajz tanár leszek, minden más csak pap nem.
Nyolcadik végén választanom kellet, hogy merre menjek tovább, a matek-infó szakra esett a választásom, és a Hám János Római Katolikus Teológiai  Iskolaközpontban. Érdekes volt, hogy abban az évben indult először és utójára matek-infó szak a Hám Jánosban. Akkor úgy képzeltem el, hogy ha majd nagy leszek, informatikus leszek. Aztán teltek múltak az évek, elég gyorsan és közeledett a 12-dik osztály és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy én pap akarok lenni és nem informatikus. Valami többet akartam, mert fájt és fáj ahogy látom, hogy mennyire szenvednek az emberek. Éreztem, hogy szeretnék segíteni az embereknek és akkor úgy gondoltam, ahogy most is, hogy az embereknek igazán akkor tudok segíteni, ha pap leszek. Hogy miért pont pap és nem orvos vagy valami más hívatás? A választ nem tudtam ezekre a kérdésekre, csak azt, hogy éreztem egy érzést, ami erre a döntésre ösztökélt. A líceumi évek alatt hivatásom felébresztése szempontjából szerepet játszott a jelenlegi plébánosom, aki akkor az iskola spirituálisa volt, Solomayer Sándor.
2003-ban kezdtem el a teológia tanulmányaimat. Az elején egy kicsit nehézkesen indult mivel nehezek voltak számomra a humán tantárgyak, mert addig a reál tantárgyakkal voltam megszokva. De szerencsére ebben is volt segítségem és pedig Amma Zoltán akkori plébános, aki segített, hogy ezeket az akadályokat is lekűzdjem.
A gyakorlati év a negyedik év után telt a szatmári püspökségen, az egyik szatmári évfolyamtársammal teljesítettünk feladatunkat. Ez év alatt szentírási órákat tartottunk az idősek számára, elsőáldozási felkészítőt a barátság házában levő gyerekek számára. Ezenkívül besegítetünk a püspökségen működő Világiak Irodájába, különböző programok szervezésébe (pl. Sekrestyés Találkozó, Lelkipásztori Napok). A gyakorlati év jó volt hivatásom szempontjából, mert még jobban megtapasztalhattam, hogy tényleg pap szeretnék lenni, illetve megérezhettem, hogy az emberek mennyire vágyódnak Isten után.
Papi jelmondatomnak a következőt szentírási részt választottam: „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt." (Jn 13,35). Miért pont ezt választottam jelmondatomként? Azért, mert nekünk keresztényeknek elsődleges feladatunk az kellene legyen, hogy szeressük egymást, és nem csak a papok, Krisztus tanítványai, hanem minden keresztény. Hiszen ha nincs bennünk szeretet és nem is törekedünk erre, akkor minden más hiábavaló. Mehetek templomba, a rózsafüzért naponta többször is mondhatom, de ha testvéremre haragszom és nem akarok kibékülni vele akkor az egész nem ér semmit. A szeretet számunkra a legfőbb törvény ebből kell kiindulnia mindennek. Egy hasonlattal kifejezve az életünk szeretet nélkül olyan, mint a focimérkőzés labda nélkül, tehát semmilyen. És ehhez nekem a legfőbb példaképem Jézus, aki mindenkihez szeretettel fordult, senkit nem utasított vissza. A szentek közül három példaképet emelnék ki: Kis Szent Teréz, Loyalai Szent Ignác és Casciai Szent Rita.
Itt Gyulafehérváron az évek gyorsan elteltek és most, itt a vége előtt illetve a nagy kezdet előtt szeretném a köszönetemet kifejezni. Első sorban Istennek, mert nélküle semmit sem értem volna el. Szüleimnek, nagyszüleimnek, testvéremnek és keresztanyámnak is köszönettel tartozom, ők mindvégig kitartottak, segítettek és támogattak döntésemben, hívatásomban. Továbbá köszönettel tartozom a Püspök atyámnak, Schönberger Jenőnek, aki annak idején felvett kispapjai közé, az évek folyamán támogatott és segített. Köszönettel tartozom a volt és jelenlegi plébánosaimnak, akik segítettek és támogattak, hogy ideáig elérjek. Nem utolsó sorban köszönettel tartozom azoknak, akik imádkoztak értem, értünk kispapokért. Tudom, hogy ezek az imák sokat segítenek rajtunk kispapokon, ezért bíztatom Önöket, hogy továbbra is imádkozzanak értünk.
Befejezésképpen köszönetet mondok mindenkinek, akik segítettek nekem, hogy ezt a napot elérjem és bocsánatot is kérek azoktól, akiket valamiképpen megbántottam."