Sokaknak közölünk, akik részt vettek az idén a nagybányaiak által szervezett vándortáborban és vállalták az időjárás megpróbáltatásait, páratlan élményben lehetett részük a máramarosi havasok egy viszonylag kevésbé ismert és látogatott szögletében, a Várkő(Farcău)-Mihailec hegységek felkeresésében.
Az ukrán határ közelében fekvő Várkő-Mihailec csúcsegyüttes turizmusát a (nem annyira) közelmúltban, mint ahogy a többi romániai határhoz közel eső tájegységnek, az egykori hatóságok minden eszközzel igyekeztek gátolni. Ezért, és a viszonylagos földrajzi elszigeteltségének köszönhetően csak a közvetlen környékbeliek ismerték és látogatták, illetve kevesen a kapcsolódó szakmák elhivatottai közül. Napjainkban azonban már egyre gyakrabban látogatott vidéké vált, annak ellenére, hogy nincs a környéknek egy átfogó, mindenki számára hozzáférhető turistatérképe, sem említésre méltó turisztikai infrastruktúrája. De szerencsére már létezik három viszonylag jól jelzett turistaút (értesüléseim szerint 2002-2003-ban voltak lejelezve), melyen a hegységet nem ismerő, de a tapasztalt turista kiegészítve a helyiek, illetve a hegységet ismerő túratársak tanácsaival és útbaigazításaival, bátran nekivághat egy nem annyira fárasztó és semmilyen különleges hegymászás-technikaitudást nem igénylő kirándulásnak.

Nem szándékom ezzel az ismertetővel egy "hegymonográfiát" létrehozni, hiszen sokan vannak, akik e tájegységet nálam sokkal közelebbről és sokkal alaposabban ismerik, csupán kedvet ébreszteni ahhoz, hogy egy olyan tájra csábítsam el túratársaimat, amely mint minden hegy, természeti jelenség, páratlan és máshol nem látott élményt tartogat az oda látogató számára. A cikk megírásához az élményen kívül még az is ösztönzött, hogy a bejárt útvonalról semmilyen magyar nyelvű beszámolót, útleírást nem találtam a világhálón, vagy a számomra elérhető könyvészeti arhivumban (ez nem azt jelenti, hogy nem létezik!).
A máramarosi havasok, mint egység, Románia nemzeti parkjainak egyike, és ezen belül pedig két természetvédelmi terület létezik. Az egyik a Mihailec-Várkő környezete, ennek a túrának a célja, a másik pedig a Toamnatec fensik nárciszmezői, ahova a turistairodalom szerint, a piros háromszöggel jelzett ösvényen lehet feljutni.
Ami a Máramarosi havasok geológiai felépítését illeti, ezt teljes egészében az úgynevezett Fekete Flis takaróredő (Pânza Flişului Negru) kőzetei alkotják. A különböző rétegsoroknak helyi nevei vannak: Mihailec Formáció, Vinderelu Flis, Vinderelu Breccsa.
E formációk alsó részén egy bázikus ofiolit (bazalt, ultrabázisos kőzetek) komplexum található (bázikus lávák, párnalávák, tufák), melyet betakar a tulajdonképpeni fekete flis és mészkő. A fekete flis (flis = homokkő-, márga- és agyagrétegek ritmikus ismétlődéséből felépülő üledéksor) homokkő, agyagpala, mészkő rétegek váltakozásából áll, melybe helyenként bazalt beékelődések vannak. Fekete színéhez hozzájárul a grafit tartalom is. A Mihailec gerincen jól megfigyelhető a havasi gyepből helyenként kiemelkedő sötét színű, bazaltos beágyazódásod metamorfodálódott mészkő, melyen helyenként karsztos formákat (karrokat=oldásos vágatokat, csatornaszerű mélyedéseket) is találunk.
A bevezetés bezárásaképpen annyit tudnunk kell, hogy ezen a vidéken szinte kizárólag ruszinok élnek (egy addig itt nem járt túratársunk megjegyzése szerint számára ez a második hely az országban, ahol a kocsmában nem hallani román beszédet), eléggé elszigetelten, látható szegénységben, de mint ahogy ez a hegyekben lenni szokott, mindég nagy jóindulattal az idegenek iránt (leszámítva egy korábbi rossz tapasztalatunkat). Fő jövedelemforrásuk az erdő, a hegyvidékre jellemző állattenyésztés és némi növénytermesztés, ami az itteni zord éghajlaton megterem. Érdekes látvány volt a szinte mindegyik háznál magas karókon szárastól száradó bab.
A szatmári EKE meghirdetett éves túratervének megfelelően, október első hétvégéjén tízen, két gépkocsival és nagy lelkesedéssel egy péntek délután, a megbeszélt időpontokat betartva, nekiindultunk a Máramarosnak. A már sokszor végigjárt útvonalról, melynek a radnai havasok volt a gyakori úti célja, Leordinánál tértünk le, majd rövid repedeai (kocsmai) megálló után, már sötétben, a Havasmező (Poienile de sub Munte) felső végén álló erdészház udvarán állítottuk fel sátrainkat. Hála nagyváradi tagtársunk előzetes egyeztetéseink, már vártak és szívesen fogadtak. (Zárójelben a témához hozzátartozik, hogy egy évvel korábban, az első itteni kirándulásunk alkalmával késő este érkeztünk, és egy magánterületen, az erdészháztól nem sokkal távolabb, a tulajdonos (?) beleegyezésével vertünk sátrat, reggel pedig megdöbbenve tapasztaltuk hogy a mellettünk levő gépkocsiból minden mozgatható tárgyunk eltűnt. Késő éjszakáig a hangulat ’több mint baráti’ volt, de szerencsére most is, mint minden alkalommal nem volt semmilyen “említésre méltó” esemény.{mospagebreak}
Másnap korán reggel “mesterséges” ébresztő alkalmazása után sikerült a tervezett időpontban nekiindulni a hegynek. Ragyogó napsütés kísérte az indulásunkat, az égbolt teljesen felhőtlen, és ez a tökéletes időjárás, nagy szerencsékre, másnap estig végigkísért. A létező turistajelzések egyikét, a piros sávot követtük, amely éppen az erdészháztól indul, követi a falu irányában a helyi utat, majd egy kicsiny ruszin fatemplom előtt áthalad egy új betonhídon a Szokoló (Socolău) patak felett. Elhagyva a falu utolsó házait az út egyre inkább ösvénnyé szűkül, és meredekké válik. Az első komolyabb emelkedők után már mindenki a fölösleges ruházatát (azaz a melegebb!!!) visszagyűrte a hátizsákjába, és ezzel párhuzamosan kezdek előkerülni a víztartalékok is. Az ösvény először jellegzetes kaszálóházak között, illetve azok udvarain keresztül szerpentinezve emelkedik, majd egy beszűkülő völgykatlan peremén jobbra fordul, beérve egy ritkás erdőrészbe, innen egészen a Mihailec főgerincéig, folyamatosan emelkedve, végig északi irányba tart. Az erdőben patakok és tiszta vizű források biztosítják az ivóvíz-utánpótlást.  Kiérve egy nagyobb tisztásra hosszabb pihenőt tartottunk, a hátizsákokból előkerülő édességekkel egy kis energia-utánpótlást biztosítottunk a hátralevő hosszabb és nehezebb útszakasz megtételére. Ugyanakkor jó alkalom volt az ellőttünk lassan kibontakozó Rugaşu hegy (gerinc) fotózására, melynek a látványa már az indulásunk óta végigkísért.  Továbbmenve az erdő nemsokára véget ért, kiértünk egy füves területre, ahol mindenütt az állatok legeltetésének a nyomai láthatók. Folytattuk utunkat a meredek emelkedőn, majd egy ponton, ahol a Mihailec oldalsó gerince felmagasodott előttünk, a jelzett út a szintvonalon vezetett a gerinc jobb oldalán (közben volt egy bővizű forrás is), egészen a főgerinc aljáig, majd hosszú kapaszkodó következett a magas kiszáradt fűben, hogy kiérhessünk a Mihailec főgerincére. A fáradságos mászást némileg a sok érett áfonya kárpótolta. Nemsokára azon a ponton ahol a mellékgerinc merőlegesen a főgerinchez csatlakozik, elértünk egy nyerget (kb. 1550-1600 méter magasan), ahonnan először pillantottuk meg a Várkő, illetve a Mihailec csúcsokat, és csodálatos kilátás nyílt minden irányban. A terep innen enyhén és hosszan emelkedett a füves alpesi legelőn (déli oldal), melynek egyhangúságát csak a felszín alól itt-ott kibukkanó mészkövek törtek meg. A lapos gerincet viszont északi oldalról meredek sziklás, helyenként 100-150 méter mély gleccservölgy zárja, a közelben levő Pop Iván-hoz hasonlóan, melynek ugyanilyen a formája. A gerinc nyugati végén értük el az 1918 méter magas Mihailec csúcsot. Itt néhány régi világháborús lövészárok maradványai láthatók. A kilátás minden oldalra lenyűgöző. Az alacsony páratartalmú levegőben messze el lehetett látni: keleten-délketen a Radnai havasok, délen a Ţibleş, nyugati irányban a Kakastaréj, a Rozsály, északnyugatra előttünk alig néhány kilométerre a Pop Iván ukrán oldala, még közelebb tőle egy kissé jobbra a Várkő, ezután sorban északra valamivel távolabb a Kárpátok ukrajnai része, közöttük a Hoverla és a Feketehegy, a fontosabbak közül. E csodálatos táj csak a minden hegyoldalaban feltűnő erdőirtások sebhelyei miatt válik lehangolóvá. Egyes források szerint ezen a vidéken a 20-as évekig egybefüggő ősrengeteg volt, sajnos a legelőnyerés miatt kíméletlen erdőirtás folyt és tart még ma is, de már egészen más okok miatt.
Ugyancsak megpillantottuk a mai nap végcélját, alattunk a Mihailec és a Várkő közötti nyeregben smaragdként csillogó Vinderel (magyarosítva: Vércse) tó, amely ennek a tájnak a fő turista-vonzereje. A periglaciális eredetű tó majdnem egy hektárnyi területen fekszik, legnagyobb mélysége 5-5,5 méter. Keleti oldalát szűk perem határolja, amelyen keresztül hóolvadáskor, vagy hosszabb esőzések után a tó vízfölöslege kisebb vízesést alkotva zuhan alá a mély szakadékos gleccservölgybe (Groapa Julii). Ezen a ponton találkozik a másik ide tartó jelzett turistaút, a kék sáv, amely Repedea faluból indul, a Petriceaua mészkőszikláit érintve a Rugaşu gerinc hosszan elnyúló oldalán keresztül ér ide.   
Estére a tó mellett vertünk sátrat, és a vacsora után még gyönyörködtünk a több millió, az égbolton szikrázó csillagokban. Másnap reggel a lefagyott zúzmarás zipzárakat alig tudtuk a sátrakon felhúzni, hogy csodálni tudjuk a sárgás-piros fénybe öltözött hegyoldalon a napfelkeltét.
 Némi szedelőzködés után nekiindultunk a Várkő oldalának, majd rövidesen a meredek oldalon kikapaszkodtunk az 1956 méter magas csúcsra, amely egyben a román oldalon a máramarosi havasok legmagasabb pontja is. A csúcskereszt mellett a szokásos fotózás után még hosszabb ideig elmerültünk a panoráma csodálatában, azonosítva minden innen látható hegyet. Olyan látvány volt ez, amely legtöbbünk számára sokáig emlékezetes fog maradni. Az idő sürgetésére (és az enyémre) lassan lebaktattunk a tó mellet álló sátrainkhoz, s miután összecsomagoltuk a dolgainkat visszaindultunk az erdészházhoz. A visszaút ugyanazon az útvonalon történt, kivéve a Mihailec fő- és mellékgerinc találkozásánál nem a jelzett utat követtük, hanem a mellékgerincen levő jelzetlen ösvényen rövidítettünk majdnem az erdőhatárig, mely sokkal rövidebbnek bizonyult. Kényelmesen visszaértünk autóinkhoz a tervezett időben, és nagyon jó hangulatban, egy rövid megálló után a Héra tetőn, érkeztünk meg estére Szatmárra.

Rövid ismertetések:

távolság erdészház – Vinderel tó: 10-11 km (becsült!)
szintkülönbség erdészház – Mihailec csúcs: 1250 méter
menetidő erdészház – Vinderel tó: 7-8 óra (zsákokkal)


Résztvevők: Márk Péter, Kozán Szilárd, dr.Szabó Katalin, Pándi Annamária, Egri Ferenc, Havas Tamás, Klacsmányi Éva, Farkas Zénó, Baja Blanka, és a túravezető Barkász Gábor

Külön köszönet Márk Péternek a színvonalas térképmellékletért és a máramarosi havasok geológiai leírásáért.