Néha a pokolra kívántam a Dakart, de jövőre is ott leszek

Állva tapsoló kollégák, hatalmas torta, gratuláló főnökök és városvezetők, oklevelek és interjúra váró újságírók hada. Két hetes sivatagi száguldás után ezzel kellett megbirkóznia Gyenes Emánuelnek péntek délelőtt, alig fél nappal azt követően, hogy hazaérkezett Buenos Airesből.

A közvetlen és szimpatikus fiatalember azonban állja a sarat, mosolyogva nyilatkozik és fotózkodik mindenkivel és mindenkinek. Elmondja, hogy bár igen fárasztó, mégis örömmel tesz eleget ebbéli kötelezettségeinek, már csak azért is, mert a Dakaron eltöltött két hét alatt plusz erőt adott neki az itthonról érkezett sok biztatás és szurkolás. Bár megjegyzi, hogy sokszor pokolra kívánta a Dakart és most egy ideig nincs kedve motorozni, a szemén látszik: alig várja, hogy ismét meghódíthassa Dél-Amerika sivatagjait és bérceit. Azokat a sivatagokat, amelyek között 2011 elején igazi hőssé vált, hisz a Dakar 9600 kilométerének megtétele után az összesített tabellán a 18. helyen végzett, a Maraton kategóriában viszont nem akadt jobb nála és az amatőrök mezőnyében is csak négy pilóta előzte meg. „Gyenes az idei Dakaron a román technikai sportágak történelmének legnagyobb eredményét érte el", hangsúlyozta ki a Polgármesteri hivatalban tartott fogadáson Szilveszter Zsolt, aki annak idején első szatmáriként vette a bátorságot és vágott neki a Dakarnak.

Elismerésben részesült az Autonet Importos kollégák részéről is

Amíg azonban Gyenes odáig (értsd, a Polgármesteri hivatal) eljutott, addig munkahelyi kollégái az Autonet Import székhelyén vastapssal, főnökei pedig egy óriási tortával köszöntették, ezt követően pedig a sajtó képviselőinek számolt be az idei Dakar-rali eseményeiről. „Az idei táv ezer kilométerrel hosszabb is volt, mint 2009-ben, ráadásul az előző években valamilyen oknál fogva mindig legalább egy nap kivették a szervezők a speciális szakaszt, ám idén csak 100 kilométert maradt ki, ezért ők maguk is elismerték: mióta Dél-Amerikában rendezik a versenyt, a mostani volt a legnehezebb", mondta Gyenes. Aki gyorsan hozzátette, hogy a fárasztó verseny után a célba érés pillanata valamint a szívélyes fogadtatás után érzi úgy az ember, hogy igen, megérte!

„A rengeteg munka mellett a szerencsének és a technikusaimnak is köszönhető, hogy 18. helyen tudtam zárni a versenyt: az idei versenyen semmilyen technikai gondom nem volt, egy csavart nem kellett meghúzni a motoron, amiért köszönetet kell mondanom a szerelőinknek", emelte ki Gyenes.

Mani az idei trófeákkal

A polgármesteri hivatalban pedig már neki mondtak köszönetet. Elsőként Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere azért, „mert Maniért, aki minden szatmári barátja, szurkolhattak és izgulhattak az emberek". Szilveszter Zsolt pedig azért, mert „Gyenes remek teljesítményének köszönhetően Szatmárnémeti felkerült a nemzetközi ralisport térképére". A város első embere egy elegáns, kétnyelvű oklevéllel valamit Radu Ciobanu képzőművész egy alkotásával ajándékozta meg Gyenest.

Szatmárnémeti városának ajándékai

Aki aztán készségesen látogatta meg a Szatmár.ro szerkesztőségét, hogy egy kötetlen beszélgetés keretein belül betekintést engedjen a Dakar világába és elmesélje, miként érte el ezt a sporttörténeti eredményt. „Összességében a Maraton kategóriában elért első helyezésemre vagyok a legbüszkébb, mert elsőnek lenni mindig nagyon jó érzés. Emellett bizonyos szempontból ez a legnehezebb kategória, mert itt nem cserélhetsz blokkmotort, teleszkópot, hátsó lengővillát és kipufogórendszert sem. Éppen ezért az utolsó napokban már arra is vigyáznom kellett, hogy ezek egyben maradjanak, egy csere miatt ugyanis már egy másik kategóriába kerültem volna. Ám idén minden összejött, a járgány olyan állapotban volt a verseny után, mint amikor elindultam", mondta érthetően elégedetten Gyenes.

Exklúzív élménybeszámoló a Szatmár.ro szerkesztőségében. Kocsis Zoltán faggatta a Dakar-hőst

A versenyző most már mosolyogva mesélte, hogy a harmadik napon a saját hibája miatt hogyan tévedt el és ért csak 44.-ként célba. „Az itinert (navigációs rendszer, szerk.) nem rögzítettem rendesen a motorhoz, így az néhány kilométer után erősen rezonált. Nem akartam megállni, hogy ne veszítsek időt, ám így nem tudtam tájékozódni és eltévedtem. Hat-hét kilométer után vettem észre, hogy se nyomot, se port nem látok magam körül. Kétszer estem is, így mire visszaértem, bizony jó sokan megelőztek", mesélte Mani. Arról is lerántotta a leplet, hogy a 12. szakaszon miért kapott tíz perces büntetést: mert egy tiltott részen túllépte a megengedett sebességhatárt és ezt a GPS-rendszere regisztrálta.

„Amikor beérünk, fogalmunk sincs, hogy hányadik helyen végeztünk. Leadjuk a motorjainkat a szerelőknek és csak aztán értesítenek, hogy hányadikok vagyunk. Amikor a tizedik napon a 14. helyen értem be, jött a forgatócsoport és gratulált és kérdezte, hogy hogyan sikerült, de közben nekem fogalmam sem volt, hogy hányadik is vagyok", mesélte nevetve Mani.

Mani a világ tetején...látszat persze ezúttal csal fotó: vectraracing.com

Persze amikor reggel négykor kelni kellett, vagy amikor az Andok bércei között fagypont alatti hőmérsékletben kellett vezetni, akkor nem mindig volt ilyen vidám. „Sokszor elegem volt az egészből és gyakran mondogattuk egymásnak, hogy soha többé Dakar", vallja be. „Amikor az Andokban 4000 méter fölötti magasságban mentünk, érezni lehetett, hogy az oxigénhiány miatt a motorból hiányzott a kakaó. Ami azonban ennél sokkal kellemetlenebb volt, az az, hogy olyan hideg volt, hogy húsz kilométerenként meg kellett állni és mindenki ölelgette a kipufogócsövet, hogy kicsit felmelegedjen. Szerencse, hogy csak összekötő szakasz volt, bár nehéz volt eldönteni, hogy lassabban menjen az ember, vagy inkább gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyen rajta, bár akkor nagyon vágott a szél, ami növelte a hidegérzetet".

Ennél már csak volt rosszabb, amikor a hetedik napon az utolsó 100 kilométeren teljesen köves volt az út. „Csak 40-50 kilométeres sebességgel tudtam haladni, azt hittem, soha nem lesz vége", mondta Gyenes. Majd hozzátette, a nagyon finom, szinte lisztszerű homok, az úgynevezett fesh-fesh is igen komoly „ellenfél" volt.

A hegyek és a szurdokok nehezítették a dél-amerikai Dakart fotó: vectraracing.com

Akadtak ugyanakkor barátok is, elsősorban a csapattárs, Marcel Butuza, bár Mani kiemelte a többiek is, még a legnagyobb menők is „jó fejek". Mivel Butuza amúgy a Vectra Racing Team főnöke, kíváncsiak voltunk, milyen volt ez a szerepcsere, amikor is Gyenes tűnt az első számú pilótának. Mani azonban meglepetésünkre elmondta, hogy erről a felállásról szó sem volt: „Nem úgy indultunk, hogy na akkor most én vagyok az első számú versenyző. Marcelnek ugyanakkor az volt a fő célja, hogy befejezze a versenyt. Nagyon fogadkozik, hogy ez az utolsó Dakarja, de ki tudja, lehet még meggondolja magát... Szóval, erről nem volt szó, hogy a vízhordóm lenne, de persze ha valami történt volna a motorommal, biztos segített volna. És ez egy biztonságérzetet is adott, hogy tudtam, ha baj van, van aki segítsen."

Ám nem volt baj, se a motorral, se a bukásokkal. „Csak gumit, olajat és kuplungot kellett cserélni a motoron, utóbbit háromszor is". A karbantartást a szerelő végezte, aki az alkatrészekkel együtt egy kamionon követte a mezőnyt (tévhit ugyanakkor, tudtuk meg, hogy minden kamion alkatrészeket szállít, az első négy-öt helyezett, azaz a sztárok csak a verseny kedvéért róják a kilométereket), ám nem a verseny útvonalán, hanem lehetőleg a légirányhoz legközelebb eső útvonalon. Ami az eséseket illeti, Mani elmesélte, hogy a legnagyobbat akkor bukta, amikor egy összekötő szakaszon kicsit magával ragadta a táj, így egy kanyarban kicsúszott a motor hátsó kereke.

Lelkes  nézők figyelik Mani küzdelmét a tereppel fotó: vectraracing.com

Gyenes elmesélte, hogy Argentínában és Chilében mindenki imádja a sportot, így a Dakar is megmozgatja az embereket. Amerre csak járt, mindenki tudta ki a Hagi, Popescu vagy Petrescu, sőt a chilei Copiapóban románokkal is találkozott: egy nagybányai ismerősével, akivel korábban motorozott és aki most egy ottani bányában dolgozik. Chilében egyébként a bányában rekedt vájárok közül néhánnyal is találkozhatott.

Kíváncsiak voltunk, hogy az étkezést hogyan oldotta meg verseny közben. Mani elmesélte, hogy legtöbben egy-egy csokit visznek magukkal, ám ő nem szokott. Inni a hátizsákszerű ún. „camel bag"-ből lehet, ami sportitallal van megtöltve és egy a szájáig érő csövön keresztül lehet megoldani a műveletet. A táborban viszont a szervezők biztosítják az étkezést, a leggyakoribb menü pedig, a tápértéke miatt, a makaróni, amiből aztán a végén mindenkinek elege van.

Nem úgy a Dakarból, legalábbis nem a verseny után, amikor is az ember már mindent szépnek lát. Gyenes természetesen ott akar lenni jövőre is, amikor célja, hogy megjavítsa idei eredményét. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy ez nem lesz könnyű. Kérdésünkre, hogy mi kell ahhoz, esetleg egy gyári istálló „lecsapjon rá", azt mondta, hogy ahhoz egy 18. helyezés édeskevés: „Ahhoz két-három évig az első tízben kell lenni. Ehhez pedig elsősorban tájékozódásban kell jobbnak lennem, ami nagyrészt a tapasztalatszerzés függvénye." Éppen ezért az idei rali-világbajnokság mind a hat futamán ott szeretne lenne, ami pedig elsősorban pénzkérdés. Jelen pillanatban arra, hogy az első futamon, a Dubai-ralin ott tudjon lenni, körülbelül 60% esély van, árulta el. Hogy milyen összegekről van szó, elárulta, hogy a Dakaron való részvétel körülbelül 80.000 euróba került a Vectra Racing Teamnek: csak a két pilóta nevezési díja 13.000 euró, a két szerelőé pedig 9.000 euró. Természetesen fejenként.

Mani és a fesh-fesh fotó: vectraracing.com

Mivel mindenütt a pénz diktál, Gyenesnek jövőre már egy új motorral kell versenybe szállnia, mivel a továbbiakban tilos lesz 450 köbcentisnél nagyobb gépek használata. A szervezők ezzel azt szeretnék elérni, hogy szorosabb legyen a küzdelem az élmezőnyben, hogy további gyárak is be tudjanak szállni és hogy meg tudják szorítani az egyeduralkodó KTM-et.

És mivel mindenütt a pénz diktál, Gyenes szerint biztosra vehető, hogy egy ideig nem tér vissza Afrikába a Dakar. „Pedig meggyőződésem, hogy a versenyzők 80%-a szerint az az igazi Dakar." Mani elmondta, hogy Dél-Amerikában a hegyek és a szurdokok teszik nehézzé a versenyt, a fekete kontinensen viszont az egyéb körülmények: spártaibbak a táborok, nehezebb a kommunikáció, a tájékozódás. „Dél-Amerika egy civilizált világ, Afrika viszont egy teljesen más világ".

Manira a kötelező „sajtókörök" letudása után (többek Bukarestbe kell utaznia „tévézni") néhány hét pihenő vár, majd március elején kezdődik a román ralibajnokság. A szemébe nézve azonban rögtön kiderül: a cél a következő a Dakar. Mindegy, hogy Dél-Amerikában vagy Afrikában...