Szatmárnémetiben ennek első megnyilvánulásai Kossuth Lajos és Jókai Mór díszpolgárrá történő avatása, előbbié 1892-ben – utcát is elneveznek róla – utóbbié 1893-ban. Kossuth 1894-es halálát követően a város emléksírt állít, továbbá az újonnan létrehozott sétakertet is róla nevezik el. Ebben a korszakban még egyértelműen ő a kulcsszereplője ennek a hagyománynak. Mellette csak a későbbiek során jelenik meg Petőfi, aki idővel, a megemlékezési szertartások egyértelmű „főszereplője” lesz.
A két világháború közötti időszakból sajnos nagyon kevés adatot sikerült összegyűjteni, így nem sikerült kielégítően rekonstruálni a korabeli megemlékezési gyakorlatot. Az ünnepségek fejlődéstörténetének fontos epizódja, hogy a Horthy-éra iktatta törvénybe és emelte nemzeti ünneppé március 15-ét. A bécsi döntést követően a szatmári magyarság ismét bekapcsolódhatott az állam által protezsált, országos szintű megemlékezési szertartásokba. Az eltávolított szimbólumok részben visszakerültek korábbi helyükre, továbbá újabbakat is avattak. A város tulajdonlásáért folyó szimbolikus harcban a tereket „újramagyarosították”.
A második világháborút követően a szovjetizálódó román hatalmi gépezet, előbb baloldalivá formálta a forradalom emlékezetét, a népek közötti testvériség jegyében. A későbbiekben hatalomra kerülő nemzeti kommunista már egyenesen tiltotta magyar emlékünnepségek megtartását. A gyülekezési törvény miatt, szervezett megemlékezést még illegálisan sem lehetett tartani. Ennek mintegy melléktermékeként a Magyarországgal határos országrészekben, a magyar televízió adókörzetében, kialakult egy sajátos individuális esetleg szűk csoportos megemlékezési gyakorlat. Bár a kommunista korszakban Magyarországon is igyekeztek elvenni a márciusi események fontosságából – az aktuális hatalmi ideológia igyekezett kisajátítani az ünnepet, melytől időközben megvonták nemzeti ünnep címét – az állandó diákzavargások miatt 1987-ben ismét nemzeti ünneppé nyilvánították, s mint ilyen kiemelt szerepet kapott a televíziós közvetítésekben. Ennek hatására a határ közelében élő magyarok számára a megemlékezési szertartások – ráadásul hivatalos szinten – elérhetővé váltak.
Jan Assmann szerint az emlékezés alakzatai konkrét térhez és időhöz kötődnek, az emlékező események pedig jól meghatározott, általában nem nagy kiterjedésű térben történnek, ugyanakkor döntő szerep jut a rituális megjelenítésnek valamint a kollektív részvételnek. Ennek értelmében a határral elválasztott magyarság kiszorulna a megemlékezési szertartásból. Hogy ez mégsem így történt az a televízió segítségével létrejövő metaforikus jelenlétnek volt köszönhető, a távolabbi magyarságnak pedig a Kossuth rádió nyújtott hidat. Az emlékezési szertartások az ünnepek, a rítusok szabályai szerint zajlanak – írja Assmann – melyeknek egyik lételeme a szóbeliség. Az emlékezet tárgya és alkalma az egykori esemény ciklikus kommunikálása, mert mint Assmann megjegyzi az emlékezés halmazába csak az kerül be, amit a kommunikáció továbbít. Walter J. Ong óta azonban közismert és általánosan alkalmazott a másodlagos oralitás fogalma, melynek kereteit pontosan az új telekommunikációs vívmányok – televízió, rádió – adják meg, s melynek egyik legfontosabb hozadéka, hogy a „jelen levés” térben bármerre kiterjedhet. Ezen új kommunikációs csatornák lehetővé teszik a fizikai térben távol lévők integrálhatóságát egy rítus, egy ünnep – virtuális – terébe. A másodlagos szóbeliség feltűnő hasonlóságokat mutat a régivel: részvételi misztikájában, a közösségi érzés fokozásában, a jelen pillanatra történő összpontosításában, még az állandó fordulatok használatában is, s mint ilyen rítus jellegű. S bár az ünnepek során felszólalók többnyire előre megírt szövegeket olvasnak fel a rítus szempontjából az elhangzottak, a kimondott dolgok relevánsak, az elhangzó szövegek a szertartások elengedhetetlen kellékei, de ezek a szövegek a rítuson kívülre kerülve visszafordulnak az írásbeliségbe, amint a másnapi tudósításokban megjelennek.
Az már a technika alkalmazásának következménye, hogy a szatmári, váradi, aradi stb. magyarok a budapesti magyarság részeként élték meg az ünnepséget, a rítus résztvevőiként velük alkotják meg a kollektív csoporttudatot, nem pedig a földrajzilag és kulturálisan is közelebb lévő saját városbeliekkel.
Az 1989-es változásokat követően ismét sor kerülhetett Szatmárnémetiben is emlékünnepségek szervezésére. Az első években, ezek közösségi jellegűek, ahogy az RMDSZ mellett jelenlevő társszervező fél-politikai (MADISZ) vagy más civilszervezetek részvétele is mutatja. Utóbb az ünnepi rendezvények fő szervezői az RMDSZ és a MIK, mely nem egyszerűen csak egy ifjúsági szárny, hiszen a MIK-vezetők az RMDSZ-ben is jelentős súllyal vannak jelen. Az első „szabad” megemlékezés Szatmáron sem zajlott békésen. A vásárhelyihez mérhető összecsapások ugyan nem voltak, azonban a Vatra helyi szervezete itt is összehangolt akciókat szervezett.
A konfliktus kiéleződését
kerülendő, az első években a megemlékezés eseményei a Vasút utcai temetőben
található Kossuth-emléksír körül csoportosultak. A helyszín miatt az események
gyászszertartás jellegűek voltak, a hangsúly a halottakról való megemlékezésen
volt. A 48-as megemlékezések temetési szertartás jellege nem szatmári
jellegzetesség, a magyar nyelvterület szinte valamennyi részén ehhez
hasonlatosan zajlottak. A Petőfi-emléktábla fontos, ám előbbinél valamivel
kisebb jelentőségű volt, mely a ’90-es évek második felében további
emlékhelyekkel egészült ki: Kovács Leó emléktáblát avattak, aki Garibaldi
ezredese volt. Az etnikai feszültségek enyhülésével egyre nagyobb szerepet
kapott az egyik helyszínről másikra való szervezett – zászlós és magyar ruhás –
felvonulás. Ez a forgatókönyv egészen 2004-ig érvényesült, amikor is felavatták
a Petőfi-szobrot, ettől kezdődően az események súlypontja ide tevődött át,
olyannyira hogy a korábbi fő helyszínek közül már csak a Kossuth-emléksír
maradt, s az is csak egy koszorúzás erejéig.
2006. március 15.
Koszorút helyeznek el a Kossuth-emléksíron, majd az RMDSZ székház elől zászlós menetben vonulnak az István téri Petőfi-szoborhoz, a megemlékezési szertarás fő helyszínéhez. Röviden így határolható be földrajzilag az emlékezés tere. Mindkét helyszín egyértelműen „magyar”, előbbi református temető, utóbbi pedig a Lükő Béláról elnevezett kórház – mely előtt a névadó szobra is ott áll – az irgalmas rend által alapított egykori kórház valamint a magyar ajkú görög katolikus templom által közrezárt tér. A Petőfi szobor a tér közepén taláható parkban áll.
A Romániában megrendezett
bármilyen magyar vonatkozású esemény állandó kellékei a rendőrök és polgárőrök,
akik a zavartalan lefolyás mellett egyúttal a román hatalmi kontrollt is
szimbolizálják. Számuk nem csak az esemény nagyságától függ, hanem az ünnepségeknek
helyet adó helységtől is. Szatmár ilyen szempontból nem tartozik a forró
helyekhez, a képen látható rendőrökön kívül alig fél tucat csendőr volt jelen.
A nemzeti szimbólumok természetesen itt sem hiányozhatnak, a kokárda, a bocskai ruha, a magyar szalagos koszorúk, a nemzeti színű csokrok mind megjelennek, jelenlétük megadja az események etnikai színezetét. Terjedelmi okok miatt nem térnék ki ezekre külön-külön. Egyet – ami tulajdonképpen kettő – viszont feltétlenül ki kell emelnünk. A szobor két oldalán zászlók lobogtak. A magyar nemzeti lobogó valamint az RMDSZ zászlója. Ebben az elrendezésben talán nem téves interpretáció az azonos hangsúly érzete. Az egyik legfontosabb magyar nemzeti szimbólummal való – akár nem szándékos – egyenértékűsítés sajátos kérdéseket vet fel, melyek azonban túlmutatnak egy szimbólumelemzés keretein.
Visszafordulva Assmann
korábban felidézett gondolataihoz, valamint kiegészítve azzal hogy „az
emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem a jelen és a jövő tapasztalását
is szervezi”, megállapítható hogy az események, a nemzeti érzelmek kifejezésének
lehetősége mellett, az RMDSZ jelenlétének érzetét is erősítik a szatmáriakban.
A szatmári megemlékezések a hivatalos jellegű ünnepek felé tolódnak, és átalakítják a korábbi diskurzusokat. Az esemény megemlékezési rítus jellege mellett erősödik az aktuális politikai narratívum szerepe. Mindazonáltal tizenhét éve újra megteremtődött a szatmári magyarság számára a saját városában való ünneplés lehetősége.
Szilágyi Levente
antropológus