Lelki felkészülés halottak napjára

Mindenszenteket követő halottak napján minden évben megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, akik a néphit szerint ekkor hazalátogatnak hozzánk.

Ilyenkor meglátogatjuk a másvilágra költözött hozzátartozóinkat, a temetők emberektől telnek meg, gyertyák, mécsesek, virágok és koszorúk árasztják el a sírhelyeket. Temető helyett talán jobb lenne emlékhelyet hangoztatni, hiszen oda mindannyian emlékezni térünk azokra, akik már fizikailag nincsenek velünk. Halottak napján mindannyiunkban élénkebben mocorognak a halállal, az elmúlással kapcsolatos gondolatok. Különösen azok életében, akik nemrég vesztették el hozzátartozójukat. Annak érdekében, hogy olvasóink fájdalmát némiképp orvosolni tudjuk, felkértük Dr. Baculescu Agneta pszichiátert, osszon meg velünk néhány gondolatot, melyek gyógyírként szolgálhatnak abban, hogy a fájdalmat elviselhetőbbé tegyük.

A pszichológia átfogóan foglalkozik a halált követő gyász lélektanával. A gyász nem más, mint a veszteség által kiváltott reakció. Életünk során számtalan alkalommal átélünk kisebb vagy nagyobb veszteségeket. Ilyen például a munkanélküliség, egy esetleges amputáció, a vetélés, a partnerkapcsolat megszakadása, melyek gyászreakciót váltanak ki. A legintenzívebb érzést generáló veszteség azonban szeretteink halálakor ér bennünket. Erre a veszteségre adott reakciót számos tényező határozza meg: az illető aktuális lelki állapota, hogy vallásos-e vagy sem, a halál módja, az elhunyttal való kapcsolat jellege stb. Ezen tényezőkből adódóan a gyász mindig egyéni és egyéni feldolgozást jelent. Tény az, hogy a temetést követő gyász időszaka a legnehezebb periódus. Ennek több szakasza van: a kezdeti sokkhatás, a kontrolláltság, a tudatosulás, az elfogadás és a feldolgozás, melyek rendkívül összetett folyamatok.

Annak ellenére, hogy a gyász időszakában sokszor pszichológus segítségére lenne szükség, csak kevesen fordulnak szakemberhez. Így marad az egyéni megküzdés, de a családtagok, a barátok és az ismerősök támogatására is nagy szüksége van a gyászolónak. Nem okoskodással és üres tanácsokkal kell ellátni az érintettet, sokkal inkább arra van szüksége, hogy meghallgassák és kibeszélje magából a fájdalmát. Napjainkban ritka az őszinte, támaszt nyújtó kommunikáció/vígasz. Az évfordulók, halottak napja és az ünnepek azonban újra felerősítik a fájdalommal teli érzéseket. A befelé fordulás, a társaságból való visszavonulás könnyen depresszióba csaphat át, amiből aztán még körülményesebb kijutni.

Az idő mindent begyógyít közhelyben van némi igazság, de a veszteség gondolatának elhessegetése csak pillanatnyi megoldást jelent. Az egyénnek meg kell tanulnia, hogyan küzdjön meg önerőből az elmúlás gondolatával, meg kell tanulnia saját erőforrásaiból merítkezni ahhoz, hogy eltávozott szeretteit elengedje és saját életét tovább tudja élni. Meg kell találni a mindennapok értelmét, amiért tovább érdemes élni, de sokat segít a hit, egy közösség és az új célok kitűzése. Mindenkire egységesen érvényes gyógymód nem létezik, hiszen minden ember más és más, illetve másként viszonyul a halálhoz. A rítusok is sokat segítenek a gyász feldolgozásában illetve abban, hogy az elmúlással kapcsolatos félelemtől valamilyen szinten megszabaduljunk. Hiszen a halál, a másvilág, az ismeretlen, félelemmel tölt el bennünket. Ez a félelem az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy könnyebben elfogadják az emberi lét véges mivoltát.

A feldolgozás nem azt jelenti, hogy végleg elfeledjük azt, akit szerettünk. Saját életünk újratervezését jelenti, a szeretett személy nélkül. Halottak napja saját múlandóságunkat is eszünkre juttatja, a rohanó mindennapok során megfeledkezünk arról, hogy saját életünk is véges. Egy-egy temetés alkalmával mindenki megtanulja jobban értékelni az életet. Popper Péter szerint a halál számunkra lelkileg feldolgozhatatlan, legfeljebb felejtünk vagy lázadozunk a sors ellen, aki valakit elvett tőlünk. Elbúcsúzni nehezen tudunk. Ritkán vagyunk képesek arra, hogy békével megőrizzünk valamit magunkban anélkül, hogy görcsösen kapaszkodnánk belé. Lelkileg nem merjük eltemetni.

Minden bizonnyal könnyebb lenne megbarátkoznunk az elmúlás gondolatával és felülkerekednünk a halálfélelmen, ha hitrendszertől és meggyőződéstől függetlenül tudatosítanánk magunkban, hogy a halál nem nemlétet jelent, csak a létnek egy másik, ellentétes pólusú formáját. Valahogy úgy gondoljunk rá, mint az alvás és az ébrenlét ciklusára. A meghalás nem más, mint annak a küszöbnek az átlépése, amely az élőket és a holtakat-, vagyis az evilágot a túlvilágtól egymástól elválassza. Ezért halottak napján és annak estéjén, amikor eltávozott szeretteink emlékhelyére látogatóba megyünk, a gyertyalángok táncát látva higgyünk abban, hogy valahol van folytatás, és a másvilágra költözött szeretteinkkel valamikor még találkozni fogunk.