Szilágyi Orsolya
Szatmárnémeti 19. századi történetében a polgárosodás lassú folyamatának jeleként jelentkezett a tudatos várostervezés eszméje és ezen belül a modern közterek kialakításának szándéka. A méltó időtöltésre alkalmas közterek, parkok kialakítása annyira fontos volt a kor polgári közvéleményének, hogy a helyi sajtó szinte állandóan foglalkozott a kérdéssel. Ma is fontos probléma a zsúfolt városi lét tüdejének számító parkok használata és sorsa, így nem érdektelen a fennmaradt sajtó jegyzetek és tudósítások alapján megrajzolni Szatmárnémeti legnagyobb közparkjának, a Kossuth kertnek, kialakulását és használatának történetét.
A két iker város, Szatmár és Németi, összenövését és terjeszkedését a Szamos-ág kiszárítása és feltöltése kísérte. A város csak a 19. század elején foglalta el a kiszáradt meder keleti részét. Itt létesült az Árpád utca (ma Lucaciu sugárút), majd ettől keletre a Hunyady, Teleki és Attila utcák, melyeket Újváros néven emlegettek (ma Corvinilor, Avram Iancu, Traian utca). Az Árpád utcán létesült Szatmárnémeti első közparkja, a Sétatér, a magyarországi városok első közparkjaival egyidőben. Alapítója Kiss Gedeon városi főkapitány volt, aki a terecske „négy sarkára az öreg gróf Károlyi György által adományozott kanadai nyárfákat ültette”. 1891-ben, a színház felépítésekor ide költöztették a nyári színkört, ami megpecsételte a Sétatér sorsát. A részleges beépítés tönkretette a növényzetet, és 1896-ban már „elhagyatva, rongyosan, a telek elrútítva, állandóan üresen várja az enyészetet” (Szatmár. 1896. március 14.), hasznosítására 1905-ben itt építették fel a vasúti internátust.
Szatmárnémeti első közparkjai között feltétlenül említést érdemel a Pelikán József kanonok által létesített Vörösmarty utcai füvészkert – alapítójáról Pelikán-kertnek nevezték. Ennek kialakításáról, növényzetéről semmilyen információval nem rendelkezünk, annyit tudunk, hogy elismert faiskolája volt.
Az újvárosi utcáktól keletre lévő területet nem tudta a városi terjeszkedés hamar bekebelezni. Téglavetőhelyként használták, s mocsaras területének megszelídítése, az ökológiai viszonyok megváltoztatása bonyolult feladatnak bizonyult, még az 1930-as években is folytak lecsapolási és feltöltési munkálatok. A Teleki utcától keletre fekvő terület, „a Weisz János korcsmája melletti téglavető gödrös helyeinek” használatjogát a város legrégibb testületének, a lövészegyletnek adományozta a városi tanács 1846-ban. A Borovszky Samu szerkesztette városmonográfiában közölt 1844-es alapítási évszám helyesbítésre szorul, mivel a lövészegylet 1896-ban ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. A lövészegyletnek adományozott terület, a Lövölde-kert a későbbi Kossuth-kert délkeleti sarkának felelt meg.
A céllövészet a polgárság körében népszerű sportnak számított a 18. század végétől. A céllövés gyakorlásán kívül a Schuss-statt, azaz Lövőhely lövészbálok, különböző mulatságok és lövő versenyek színhelye volt Monarchiaszerte. A lőgyakorlatok, a feltételezhető versenypálya vagy -pályák miatt volt szükség az épület környékének rendezésére, egy kert kialakítására. Ebben a kertben épült fel a Lövőház, valamint a városi gőzfürdő és vendéglő. A kertnek volt egy kis tava, közepén „az ízlést szökőkút jelölte”, padokat is kapott.
Az 1890-es évekre a városi lövészegylet népszerűsége megcsappant, évi közgyűléseiken egyre kevesebben vettek részt: „a lövész-egyesület a városunkban levő egyesületek között a legrégibb s bár ma a társadalmi életben vezérszerepre hivatva nincs, mindazonáltal mint a férfias szórakozásra legkiválóbban alkalmat nyújtó egyesület, még mindig vonzó népszerűséggel bír közönségünkre s méltán megérdemli, hogy annak virágzó állapotba helyezését a közönség támogatása által elérhesse” – írja 1881-ben a Szamos. Ezekben az években a főlövőmester címét Kiss Gedeon, a Kossuth-kert megálmodója töltötte be.
A néhány buzgó tagra szorítkozó lövészegyleti tevékenység a kert állapotának sem tett jót. A Lövölde-kert az 1880-as évektől nem kapott megfelelő gondozást, holott „nyári mulató helyről van szó, melyet intelligens közönség látogat”. Az őt megillető figyelmet még a sajtó kétéves hadjárata sem tudta kiharcolni: „megbotránkozik a szépészeti érzék a lövészkert elhanyagolt állapotán. Ott, ahol évtizeddel ezelőtt sétaút vezetett, most annak helyét az átgázolhatatlan sűrű gaz és dudva jelöli. A tó, melynek közepén az ízlést szökőkút jelezte, most a süppedő szemét takarójául össze-vissza hányt emelkedő homokcsomók állnak, mintha sírhantját képezné a kihalt ízlésnek” (Szamos. 1891. május 14.).
1895-ben egy új funkció találásával új életre kelt a Lövölde-kert, sikerült visszavonzani a közönséget két teniszpálya létesítésével. A város krónikása, a Som Vili írói álnéven publikáló Szabó Vilmos is megörökítette hetente megjelenő versciklusában az új pályákat (Szatmár. 1895. május 18.):
„A «Lövöldébe» jár Szatmár úri népe,
Úgy alkonyattájban ott van minden szépe.
Ott látni a város minden bájos lányát,
Egy lapda-játékot, a lavn-teniszt játszák.”
Egy évvel később, a teniszpályák látogatottságának köszönhetően, a Lövölde-kert növényzetét is hozzáértő kezekre bízták, Kelemen István, a főtéri akácfák gondozója, lett a kert felügyelője, „aki a sétakertet már gyönyörűen rendbe hozta. Az utak tiszták, csinosak. A fák gondozását is kitűnően érti”. Az úri közönség szórakozását azonban gyakran megzavarták „holmi mezítlábas vásott csavargó ficzkók”, akik a padokat heverészésre használták. Ez lehetett az oka annak, hogy a felsőbb osztályok csupán teniszezni jártak ki a kertbe, a sétálók a munkások, mesterlegények, cselédek soraiból kerültek ki. Som Vili egyik 1989-es versében is megjelenik a kerthasználatnak ez a kettőssége (Szatmár. 1898. június 11.):
„De csak köznap délutánként,
A midőn alkonyodik,
Ilyenkor itt az úri nép
Egymással találkozik.
Nem bosszantja akkor őket
A hitvány proletár nép...!
Azok vasárnap délután
Hallgatják a térzenét.”
A Lövölde-kert és a vasútállomás közötti terület befásítása Kiss Gedeon nevéhez fűződik. Ez a város első fásítási programjának része volt, amely a század elejére oly mértékben előrehaladt, hogy 1907-ben a Borovszky féle mongráfiában már így írják: „alig van már utcza vagy tér, mely akáczokkal, vadgesztenyékkel, hárssal vagy másféle ültetvénnyel szegélyezve ne lenne, sőt már a közutak befásítása is igen szépen előrehaladt”. A Lövölde-kerthez hasonlóan ez a terület, a Népkert, mocsaras, gödrös, építkezésre alkalmatlan terület volt. Rendezése – a fásításon túlmutató parkosítás – sokáig csak terv maradt, mivel „a város kereskedelme és közgazdasági érdeke elsőbb rangú volt a szépészetnél s ezért a város 96 választott biz. tagból álló közgyűlése mindannyiszor levette a parkírozás kérdését a napirendről”. A város 1897–1898-ban készített csatornázási tervén még egy út, a Népkert utca, választja el e területet a Lövölde-kerttől.
A 19. század második felében jelent meg a városlakók azon igénye, hogy napsütötte napokon lombos fák alatt sétálhassanak. Az 1890-es évekre a Népkert fái már el tudták látni feladatukat: „Íme most, midőn a kora reggel és az alkonyat perczeit élvezni kívánjuk a tiszta levegő balzsamos illatával, akkor látjuk csak, hogy a népességhez aránylag nagy kiterjedésen épült városunknak mily kevés nyári sétahelye van” (Szamos. 1891. május 14.). A két említett sétahely a Népkert és a Lövölde-kert. Míg az utóbbi az 1890-es évek első felében elhanyagolt állapotban volt, a Népkertet a túlságosan sűrűre sikerült befásítás és a központtól való távolsága miatt kárhoztatták. Látogatottsága a 19. század végén igen szerény volt:
„A «nép-kert» fáinak lombos árnyékában
Csak egy-két szerelmes sétálgat magában.”
A város közgyűlése 1896-ban lépte meg az első lépést a Kossuth-kert kialakítása felé a Népkert és a Lövölde-kert között fekvő Pap János-féle telek megvásárlásának eldöntésével, a három telek egyesítését viszont csak két évvel később mondta ki. Egyúttal megszavazott 40.000 forintot a létrehozott egyesített kert, a Kossuth-kert rendezésére.
A kert kialakítását Johann Hein hamburgi születésű, 1891-től Magyarországon dolgozó kertészre bízták. Hein munkássága kiemelkedő jelentőségű a magyar kertművészetben, közel 300 kertet tervezett, 1893-ban ő alapította meg Budapesten az első magyar kertépítészeti irodát, és az iparszerű kertépítés meghonosítása is az ő nevéhez fűződik. Hein 1900-ban aranyérmet kapott a párizsi világkiállításon kertterveiért. Hein a tájkertek formai keretei közt tervezte meg a Kossuth-kertet, néhány, a gyűjteményes kertekre jellemző elem felhasználásával. A kert szabályos, geometrikus fogadózónája a századforduló geometrikus kertjének hatását mutatta.
A korábbi fejlemények ritmusát követve a parkírozás is lassan haladt, természetesen pénzügyi okokból: „a beadott terv igen tetszetős, szép a papíroson, de költséges – a valóságban”. Az addigi eredmények, a Pap János-féle telek és a vasúttal szemben fekvő rész gödreinek feltöltése kifejezetten rossz fényben tűntek fel akkor, amikor a város főorvosa „a város rossz levegője fő forrásának a Pap János-féle telek ronda feltöltésére – persze, hogy ingyen – igénybevett szemetet és ganajt” tartotta (Szatmár. 1898. augusztus 27.).
„Hol késel az éji homályban, te adósságcsináló parkírozás?” – tették fel a kérdést 1898-ban. A következő év januárjában megkezdődtek a parkrendezési munkálatok a földmunkákkal, a terek kijelölésével és a mulatópavilon funkciójú kioszk előkészületeivel. Egy hónapra rá már láthatóak voltak az új park formái és terei, egyúttal felbukkantak a parkírozás első kritikusai is: „sajátságos, hogy úgy összekaszabolják, metszik, vágják a népkert testét. A sok úttól elvész az út. A mindmegannyi kacskaringós puszedli alakú virágágyak, a girbe-görbe beosztásnak éppen ellenségei nem vagyunk, de teljes elcsúfítását a kertnek még sem lehet megengedhetőnek tartani... A fák szükségtelen kivágatását nem ajánljuk, hisz azok helyét kellemesebbé tenni amerikai dió- és citromfák ültetésével nem lehet” (Szatmár. 1899. február 18.). Ekkor töltötték fel a Lövölde-kert megláposodott tavát, és tisztították ki a Népkert tavát.
1900-ban a kert területének növelése érdekében szóba került a Lövölde-kerttől és a Pap János-féle telektől nyugatra fekvő három telek kisajátítása. Bár a közgyűlés határozatát a miniszter jóváhagyta, a bővítés mégis elmaradt, mivel a telkek ára túl magasan lett megállapítva: „bár meg vagyunk győződve, hogy a fukarság a fejlődés és a szépészet rovására szokott történni, de ne feledjük, hogy ebben is mértéket kell tartani, ha a körülmények azt úgy kívánják”. A parkosítás 1901-ig 160.000 koronát emésztett fel, és sokan a Kossuth-kertet hibáztatták a főtér elmaradt parkosítása miatt.
A kert északi részében a városi faiskola rendezkedett be (a faiskola a gyűjteményes kertek jellemző létesítménye), 1900-ban megnyílt a kioszk, egy évvel később pedig a városi gőz- és kádfürdő.
A Kossuth-kertben – más közterekkel ellentétben – nem történt meg a társadalmi rétegek olyan pontos szétválasztása, mint például a kolozsvári Sétatéren, ahol a két sétaút egyikét csakis a nagyságos és méltóságos urak használhatták. Az elkülönülés természetesen itt is jelen volt, a kioszk és a tó környéke volt az előkelő társaság számára fenntartott hely. Az önmagát megmutatni kívánó nemesség és polgárság mégis kénytelen volt a munkásokkal, katonákkal, cselédekkel együtt sétálni, ami ellenérzéseket szült, s ezek a sajtóban minden adódó alkalommal meg is fogalmazódtak. Az 1910-es években a felsőbb osztályok kertlátogatási kedvének csökkenése talán éppen az alábbiakkal magyarázható (Szatmár. 1911. május 28.):
„A kert baloldalán, a kiszenvedett „tévesztő” ritkás bokrai közt az alkonyat csendjében megfehérlik valami...
Amióta boldogult emlékű Kiss Gedeon itt hagyta az árnyékvilágot, azóta napirenden van az efféle...
Azóta nehézkezű mosogatólányok, s bakancsos katonák szórakozó helye a mi szép kertünk. Mióta az ő őrködő keze eltűnt felőle, az erkölcs is veletűnt innen...
Pedig ebben az időben az úri osztály is gyakran megfordult e helyen, s a kioszk verandáján gavallér úrfiak és szép ruhás kisasszonykák enyelegtek, s öregedő gavallérok, ősz matrónáknak udvaroltak...
És a fák árnyékában tisztes polgárok hallgatták a komoly, művészi zenét, a mámorító keringők dallamát messze vitte a szél...
Más emberek szórakozó helye e kert. Szellemes élcek helyett drasztikus viccek röpködnek a levegőben. Heteken át alig látunk úri embert. Csupa érzéki vágyak után futkosó nő, csupa tenyeres-talpas szolgálóleány, meg bagózó, öreg bakák tanyája e kert. Az ő nevetésüktől visszhangzik a lég...
Jónevelésű leánykák elkerülik a helyet. S a kevés erkölcsi érzékkel rendelkező felnőtt ember is elpirul az itt elhangzott drasztikusságok hallatára. S e kert az alkonyat csendjében erkölcstelen személyek találka helye.”
A kioszkban és a kertben rendezett bálok, műsoros esték és sportesemények azonban a háború kitöréséig egységes képet festenek a kert használatáról. A tavasztól őszig működő kioszk a szatmári társadalmi élet egyik központja volt, ahol még a korzózás felsőfokát, a virágkorzót is meghonosították. A Budapesten először 1893-ban rendezett virágkorzó ugyan már két év múlva elért Szatmárra, de teljes pompájában csak 1904-ben jelent meg, a „gyönyörűen feldíszített fogatok és biciklik” felvonulása, a „virágcsata, confekti és szerpentin dobálás”, valamint az esti „táncz mulatság a Kioszk termeiben“ igen sok embert vonzott ki a kertbe, még ha a valóságban nem is érte el a számuk az egyik beszámoló 4–5000 főjét.
A századelő népünnepélyei olyan egész napos rendezvények voltak, amelyek a kert teljes területét igénybe vették, és a kioszkban rendezett bállal végződtek. Jellemző példa a tűzoltó egyesület 1902-es népünnepélye, mely „fényes erkölcsi és anyagi sikerrel végződött”. A megszokott látványosságok: versenyek, felvonulás, cirkusz, kerékpáros virágkorzó, hajóhinta, késdobálás, mutatványos sátrak, bábszínház, utcai zenészek, „nagy világposta levelezés, viharágyúzás, konfetti- és szerpentindobálás, phonograph, kinématograph” mellett egy óriási körképet is felállítottak a kertben, mely „Feszty Árpád nyomán ábrázolja a tűzoltók kivonulását és élet-halálra vívott mentési munkáját a «Konkordia» malom égésénél”. A nap koronája az első Kossuth-kerti tűzijáték volt, melyet Konstantinápolyból hozattak.
A szórakozó- és sétálóhely mellett állandóan jelen volt az üdülőhelyként való emlegetés. A közfürdő jelenléte valóban felidézhette a század eleji fürdőhelyeket, fürdőtelepeket, melyekhez mesterségesen kialakított környezet kapcsolódott. Természetesen a közfürdőnek semmi köze nem volt a gyógyvízforrással rendelkező fürdőhelyekhez, de tény, hogy a kert kialakítása, a tájképi jelleg és különösen a központi promenád a kurparkok jellegzetes elemei voltak.
