Kell a titok a szerelemben?

Tegyük inkább úgy fel a kérdést: szabad-e egyáltalán titkolózni a pároknak egymás előtt, vagy a „mi mindig mindent megbeszélünk” stratégia az üdvözítő?
Ismerek egy párt, akarom mondani egy férfit és egy nőt, mert egy ideje külön élnek, akik a kezdetek kezdetén eldöntötték, nem lesznek titkaik egymás előtt. Pszichoanalitikus módjára rágták át magukat egymás múltján, boncolták a jelent, olyan történeteket és álmokat, gondolatokat és vágyakat is megosztottak egymással, amit addig senki mással. És ezután se, abban biztos vagyok, állítja a férfi, akit Péternek hívnak, és már egy másik nőt szeret.

A korábbit, akinek teljes őszinteséget fogadott, azt mondja, azért vesztette el, mert egy idő után nem a nőt, hanem a pszichológust látta benne. – Mániánkká vált a kibeszélősdi – meséli. – Jó volt, hogy van valaki, aki igazán ismer, aki előtt nem kell játszani, akinek mindent el lehet mondani és meg lehet gyónni. Mégis szétmentünk. Mert bár egyre közelebb kerültünk egymáshoz az évek alatt, a szerelem elmúlt. És túl fiatalnak éreztük magunkat ahhoz, hogy így, igazi vágy nélkül együtt maradjunk. Mint két barát.

Az arany középút

Amit persze meglelni nem könnyű. Mert a titok gyilkolhat, de az őszinteség is. És ami az egyik kapcsolatban elmondható, azt a másik nem bírja el. Igaz a fordítottja is: egy titok, ami többé-kevésbé megbocsátható, mikor napvilágra kerül, egy másik viszonylatban végzetes bűn. Csak győzzön okosan mérlegelni az ember!

Vannak helyzetek, amikor nincs választás. Hallgatni kell és kész, ez az egyetlen útja a túlélésnek. Viola mesélte el a történetét.
– Harmincegy éves voltam és boldog menyasszony, amikor a vőlegényemről, akivel három éve éltem együtt, kiderült, nagyon beteg. A lánykérés után két hónappal tudtuk meg a lesújtó hírt, a diagnózist, amely nem sok jóval kecsegtetett. Jani felajánlotta, hogy mondjuk le az esküvőt. Ne kösd össze az életedet egy halálraítélttel, mondogatta. De szó sem lehetett arról, hogy elhagyom. Szerettem.

Háromszor műtötték, rémes kezeléseket kapott. Nem tudott dolgozni, egy időben jártányi ereje sem volt. Lelkileg is nehezen bírta a terhet, depressziós lett, goromba volt mindenkivel, velem is. És nemcsak őt kellett minden szempontból támogatnom, hanem az idős, szegény, kétségbeesett szüleit is.
Teltek a hónapok, és az életünk kizárólag a párom betegségéről szólt. Elfáradtam. Istvánnal, a kollégámmal egy bulin gabalyodtunk össze. Életmentő volt a csókja, az ölelése, az a pár őrült, lopott óra, amit vele töltöttem.

Szakítottam vele, mielőtt megfogalmazódott volna bennem komolyan a választás lehetősége. Kerestem egy pszichológust, aki segített feldolgozni a fájdalmakat. És hozzámentem Jánoshoz. Öt év telt el. És élünk mind a ketten. Babonából nem beszélünk gyógyulásról, de hála istennek jól van a férjem, az orvosok biztatnak. Gyereket szeretnénk. Bárhogy alakuljon is az életünk, soha nem fogom elmondani neki, hogy a legnehezebb időkben hol találtam vigaszt. Megmentette a kapcsolatunkat az a röpke viszony, nem érzem magam árulónak. Azt hiszem, János se hibáztatna, mégis fájna neki az igazság. Eleget szenvedett, azt akarom, hogy boldog legyen! Hallgatok.

Súlyos teher

Van, aki Violával ellentétben képtelen őrizni a titkot és a lelki békét egyszerre. – A tapasztalatok azt mutatják, hallgatni nem mindig arany, sőt, a titok ólomként nyomhatja a vállunkat – mondja pszichológus szakértőnk. – Aki nem beszéli ki magából a nyomasztó élményeket, annál komoly a pszichés problémák vagy akár a szervi betegségek kialakulásának kockázata.

Vera tizenhét évvel ezelőtt esett teherbe. Pont abban az időszakban, amikor a férje külszolgálaton volt, és csak ritkán jöhetett haza, és Vera, aki egyre jobban szenvedett a magánytól, engedett a csábításnak, amely egy diák alakjában jelentkezett. A viszony igen szenvedélyes volt, de nem tartott soká. Szeptember lett, a fiú visszament a városba, ahol tanult, a férj hazatért, Vera pedig egy reggel pozitív terhességi tesztet produkált. A gyanús időszakban férjével és szeretőjével is találkozott, így az apa személye kérdéses maradt.

A kislány a következő tavasszal világra jött, de mert hasonlítani legfeljebb a mamájára hasonlított, támpontot a rejtély megoldásához nem nyújtott. Ahogyan később sem. És Vera őrlődött. Hol a férje, hol az egykori szeretője egy-egy vonását vélte felfedezni a kislány arcán. Bánta már a csalárdságot, férjéhez húzta a szíve, nem volt kétség, csak lelkiismeret-furdalás, no meg a lebukástól való félelem.

A gyereket se tudta úgy szeretni, tiszta szívvel. Ahogy a két utána született lányt, akik nem emlékeztették a vétkére. Utálta magát azért is, mert rossz anya. Mert megkönnyebbült valamelyest, amikor a legnagyobb lánya elkerült a háztól, tizennégy évesen kollégista lett. Két nappal azután, hogy feltették a gyereket a vonatra, Verán kitört a pánikbetegség. Nem mert kimenni az utcára. Az volt az érzése, összesúgnak a háta mögött az emberek. Nem kapott levegőt, szúrt a mellkasa, csorgott róla a veríték, ha csak a boltig kellett mennie.

Az orvos felírt neki valamit szorongás ellen. De gyógyulást csaknem két évtizednyi gyötrődés után egy pletyka eredményezett. A szomszéd Marika néni nem sejtette, milyen fontos információt osztott meg Verával egy nyári délután a kerítés felett, amikor odasúgta, hogy a szegény Horváthéknak nem lesz vér szerinti unokája, mert fiuk (Vera hajdani szeretője) egy gyerekkori mumpsz miatt terméketlen. És nem értette, miért ragyog fel a mosoly Vera arcán egy ilyen szomorú hír hallatán.
Édes kis titkok

Pszichológus szakértőnk szerint van olyan titok, ami rombol, és van olyan is, amelyik épít. Egy jó kapcsolat nem képzelhető el bizalom, őszinteség, a másik tisztelete nélkül, de van, hogy a ki nem mondott szavak szítják fel újra és újra a tűzet.
Elvira nevű ismerősöm szerint egy férfi elvesztésének tuti módszere az, ha az ember minden lépéséről beszámol.
Egy okos nő óvakodik a kiszámíthatóságtól.

A hosszú kapcsolat titka szerinte az, hogy bizonyos mértékig persze, független – és ezáltal izgalmas – maradjon az ember, ne érezzen például bűntudatot azért, mert elutazik egy hétvégére a barátnőivel, mert nem meséli el percről percre mi történt vele aznap, beleértve a hentes fiút, aki ma sem felejtett el bókolni, vagy mert olykor más, apró, édes kis titkokat is megtart magának.

Kevesebb tabut!
– Vannak dolgok, amit nem kötünk mások orrára, talán mert nem vagyunk rá büszkék, bűntudattal jár a velük valló szembesülés, vagy csak mivel jó színben szeretnénk feltűnni, elhallgatunk – mondja Gergelyné dr. Busa Ildikó pszichológus.
– Sokan gondolják úgy, a szerelmi kapcsolatban éppen az a csoda, hogy nincsenek titkaink egymás előtt, és ha erre nincs igénye egy párnak, akkor az nem is igazi szerelem. Elméletben. Mert a való életben bizony vannak titkaink a párunk előtt is. Előző kapcsolatok, kudarcok, traumák például, amelyeket nem akarózik emlegetni. Pedig azok is az életünk részei. Volt a szerelem előtt is időszámítás, tévedtünk, hibáztunk, vétkeztünk, csaltunk, hazudtunk, átvertünk. De ki szeret ezzel dicsekedni? Ki nem fél, hogy esendősége nyilvánvalóvá válásával elvesztheti a megszerzett kincset? Pedig ami kimondódik, az lehet, hogy fáj, de nem fertőz. Az mételyez, ami titokban marad, mert elkezdi a háttérben az aknamunkát. Minél kevesebb titkot a szerelemben!
Kurucz Adrienn nana