II. Niépce, Daguerre, Talbot....és Petőfi!?
A lyukkamera óriási hatással volt a középkori képzőművészetre. Hogy miért? Nos, kezdetben a perspektíva helyes ábrázolására használták az általa létrehozható képet. Mivel olyan anyag még nem létezett, amelynek segítségével a lyukkamera hátsó falára vetített képet rögzíteni és állandósítani tudták volna, javarészt festőművészek használták, egyszerűen lemásolva az általa vetítet képet. Így tökéletes perspektivikus ábrázolást tudtak elérni. A képzőművészetben tehát már a középkorban felhasználták a fotográfia alapját képező találmányt, ám lássuk, mi közük van ennek a címben említett urakhoz.
A 19. század elején már gyakorlatilag minden együtt volt ahhoz, hogy megszülethessen a fotográfia, és elindulhasson világhódító útjára. A legnagyobb probléma még megoldásra várt: hogyan lehetne a camera obscura által létrehozott képet rögzíteni? Erre a kérdésre adták meg a választ a fent nevezett urak. Niépce és Daguerre egymás nyomdokán fejlesztették ki az utóbbi nevéről dagerrotípiának elnevezett fényképészeti eljárást.
Először Joseph Nicéphore Niepce-nek sikerült 1824-ben a camera obscura képeit tartósan rögzíteni egy fényérzékeny anyaggal kezelt fémlapon. A felvétel 8-10 óráig tartott! Akkoriban még nem volt érdemes fotómodellnek lenni, az biztos. Egyik első fennmaradt képén 1826-ból néhány háztető látható, sokan ezt a képet tartják a fotótörténet első igazi emlékének.
Az ezüst-jodid nagyobb fényérzékenységét Daguerre fedezte fel, ő 1837-ben hozott létre állandósított képet. Ezüsttel bevont rézlemezt jódgőz fölé
tartott, így fényérzékeny ezüstjodid keletkezett. Az expozíció után létrejött lappangó (látens) képet higanygőz segítségével sikerült láthatóvá tegye. Az így létrejött képnek a fő hibája az volt, hogy nem volt stabil, így az előhívás után tovább feketedett. Hosszas kísérletezés után jött rá, hogy tömény nátrium-kloriddal ( konyhasó ) képes stabilizálni a kép feketedését. Ekkor megszülethetett az első maradandó dagerrotípia. Ezen a dagerrotip képen Daguerre műhelye látható.
A két neves franciától külön utakon, és egyes források szerint őket megelőzve (ez mai napig vita tárgyát képezi egyes történészek számára) az angol Lord Henry Talbot arra jött rá, hogy a fényérzékeny réteget lényegesen rövidebb ideig kell megvilágítani, ha a képet kémiai utókezelés útján hívják elő. 
Találmánya azért is korszakalkotó mert ő a felfedezője a korszerű fotográfiát megalapozó negatív-pozitív eljárásnak. Talbot már papírképet tudott előállítani, korát messze megelőzve. Neki már csak tíz percre volt szüksége egy expozíció elkészítéséhez, ami Niépce 8 órás expozíciójához képest jelentős előretörés volt.
Hogy mi köze mindennek a magyar irodalom neves személyiségéhez, Petőfi Sándor költő-forradalmárunkhoz? Hát egyrészt az, hogy a fenti személyek is forradalmárok voltak a maguk nemében, másrészt viszont róla maradt fenn az egyik leghíresebb magyar dagerrotípia.
