1956 októberében Magyarországon békés tüntetéssel kezdődő fegyveres felkelés, forradalom bontakozott ki a Rákosi Mátyás nevével összefonódó kommunista diktatúra, valamint a szovjet megszállás ellen. 1990 óta október 23., a forradalom kezdőnapja a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe.
Az október 23-i budapesti tüntetésen felvonulók az előző napokban megfogalmazott diákköveteléseket hangoztatták (a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról; Nagy Imre alakítson kormányt; az egyenrangúság és a be nem avatkozás elve alapján vizsgálják felül a magyar-szovjet kapcsolatokat; legyenek általános, titkos, többpárti választások; legyen teljes a vélemény- és a szólásszabadság, s szabad a rádió), s kinyilvánították szolidaritásukat a lengyelországi események résztvevőivel.
Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) első titkára rádióbeszédében ellenséges, soviniszta, nacionalista megnyilvánulásként értékelte a megmozdulásokat és mindenféle engedményt elutasított. Ennek nyomán fegyveres összetűzések kezdődtek: az esti és éjszakai órákban fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a Lakihegyi-rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs, üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot. A békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd - a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után - fegyveres szabadságharccá változott.
A budapesti és vidéki tömegmegmozdulások számos alkalommal véres atrocitásokba torkolltak: október 25-én a Parlament előtt tüntető tömegbe lőttek a Kossuth tér környéki épületekről, aminek több mint 200 halálos áldozata volt. 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el halálos áldozatokat követelő sortüzek, 30-án Budapesten a Köztársaság téri pártszékházat véres ostrom után foglalták el a felkelők. A szovjet csapatok november 4-i újbóli beavatkozása után 1956 decemberében a salgótarjáni s az egri sortűz járt halálos áldozatokkal.
A Rákosi-diktatúra hosszas válsága által érlelt forradalom politikai irányítása az MDP reformkommunista szárnya kezében összpontosult. Ennek központi alakja vitathatatlanul Nagy Imre volt, aki október 24-től betöltötte a kormányfői posztot, s aki - útjuk november elejei különválásáig - együtt haladt Kádár Jánossal, az MDP Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott első titkárával. A forradalom napjait hihetetlenül élénk politikai pezsgés jellemezte: újjáalakultak a korábban megszűnt vagy megszüntetett politikai pártok, szervezetek. Ehhez alkalmazkodva Nagy Imre is koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat (Független Kisgazdapárt, Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt).
A politikai erők pluralizálódásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők, tüntetők sem rendelkeztek egységes ideológiával, ám a nemzeti függetlenség visszaállítása és a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt. Mind az utcai (fegyverrel is) politizálók, mind a kormánypolitikát irányítók sorsát végül a nemzeti függetlenséget eltipró november 4-i második szovjet katonai invázió pecsételte meg, amely pár nappal azután következett be, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő.
Az október 23-án kezdődött forradalmi eseménysorozat harcai számos áldozatot követeltek. A KSH 1957. januári jelentése szerint az októberi 23. és január 16. közötti emberveszteség országos viszonylatban 2652 halott (Budapesten 2045) volt, és 19 226 személy (Budapesten 16 700) sebesült meg. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája vesztette életét, 51 pedig eltűnt.
A forradalom leverését három évig tartó kegyetlen megtorlás követte: a kivégzettek száma (eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340 fő volt, koncepciós per nyomán életükkel fizettek az eseményekben való részvételükért olyan vezető személyiségek, mint Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József. Ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra, s mintegy 200 ezren elhagyták az országot.
Az 1956. októberi eseményeket évtizedekig ellenforradalomként lehetett csak Magyarországon emlegetni. A fordulópont 1989 januárjában következett be, amikor Pozsgay Imre - az MSZMP-vezetés prominens tagjaként - népfelkelésnek minősítette a három évtizeddel korábban történteket.
A rendszerváltozás utáni első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án az elsőként elfogadott törvény megörökítette az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét, annak kezdetét, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1992 novemberében Borisz Jelcin orosz elnök magyarországi látogatása idején a Parlamentben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956. évi szovjet beavatkozásért. 2006-ban a forradalom 50. évfordulója alkalmából az orosz parlament felsőháza, a Szövetségi Tanács tagjai nyilatkozatban fejezték ki erkölcsi felelősségérzetüket és sajnálatukat azért, ami Magyarországon 50 évvel azelőtt történt.
