Tizenhárom éve, hogy átléptem a Szatmári Friss Újság küszöbét, és azóta lételemem az újságírás. Az emberek mélyebb megismerése, a lelki ok-okozat, a késztetések kiderítése számomra alapelvnek számít, ha valakivel hosszabb ideig elbeszélgetek. Magyarán: a hagyományos értelemben vett riport az, amiben igazán elememben érzem magam, ki tudom élni magamból a grafomán hajlamokat - ami talán a felgyorsult világban egyre inkább kimegy a szakma divatjából.
Tíz-tizenegy éve, hogy a megye útjait rovom, hol szerkesztőségi kocsival, hol szekéren, hol gyalog - négy éve immár mint a Szatmári Magyar Hírlap munkatársa, "vidéki riportereként". Rengeteg embert, sorsot, történetet megismerhettem, amiért hálás vagyok a Sorsnak. Úgy érzem, mindegyik történetből tanulhattam magam is valamit" - írja magáról a riportkötet szerzője.A Szatmári Magyar Hírlap vidéki rovatának szerkesztője tehát tizenhárom éve tapossa az újságírói pálya göröngyös ösvényeit, melyek a romániai magyar hírlapírók számára még több kátyúval billegtetik meg az amúgy se túlságosan könnyen járható szellemi vagy tényleges utakat. Vidékről indult, vidékre érkezett - mondhatnánk -, azonban eközben annyit járt, hogy talán beutazhatta volna a kerek világot, mint az a bizonyos Verne-hős, Phileas Fogg, már ha a világ kereknek tekinthető, miközben egyre inkább úgy látjuk, hogy szögletes.Abban a kötetben, mellyel most jelentkezik, az elmúlt tizenhárom év legemlékezetesebb történeteit, meséit szedte egy szatyorba, azaz tarisznyába, a riportermagnó és a hamubasült pogácsa mellé.
Fodor István minden bizonnyal szereti azt, amit csinál, különben nem járt volna annyit esőben, sárban, tűző napsütésben riportalanyai után, keresve az érdekesek közül is a legérdekesebbet, a szószátyárok közül is a legbeszédesebbet, a falu leg-leg emberét, aki valamiről híres, és talán mégse ismeri senki - tehát meg kell ismertetni a világgal. Szívszorító történeteket, néha megmosolyogtató sztroikat gyűjtött össze riportertarisznyájába, járva-kelve úttalan utakon a környék falvaiban mint Bartók vagy Kodály, csak nem népdalokat, hanem a hosszú időkön át megőrzött, feledésbe merülő élettörténeteket gyűjtögetve magnójára. Majd az írógép, később a számítógép billentyűzetét nagy hévvel püfölve, örökítette meg a mesés történeteket a mindenkori kenyéradó napilap, s ezáltal a mindenek fölött álló nagybetűs Olvasó, valamint a szintén nem elhanyagolható örökkévalóság számára.
De mivel az újság mint napi termék, veszendő, hullódó papír, amelyet nem sokan őriznek meg, színe kifakul, betűje megkopik, csomagolóanyagnak vagy egyébnek használják, úgy gondolta, hogy talán van néhány történet, mely érdemes volna a megörökítésre, hogy utódaink is halljanak még ezekről a sorsokról, rendkívüli, bár hétköznapi emberekről. Ezért született meg ez a válogatás, melyet ajánlunk minden olvasónak, akit érdekel a világ és a velünk együtt élő embertársaink, az eltűnő nemzedék, az erdélyi, partiumi magyarság sorsa.
Fodor István könyvének a ünnepéjes bemutatójára március 20-án, 11 órai kezdettel kerül sor a Szatmáári Magyar Hírlap szerkesztőségében.
