Általában csak a "kapuzárási pánikként" ismert midlife crisis-től
retteg boldog-boldogtalan.Általában csak a "kapuzárási pánikként" ismert midlife crisis-től retteg boldog-boldogtalan, miközben az ifjúságot sújtó quarterlife crisis legalább olyan régóta létezik. Hívják életnegyedi válságnak, kapunyitási krízisnek, a lényeg a jövőtől való félelem, az elegem van mindenből érzése és a fásultság. Figyelem! Akár egy-két év munkaviszony után is jelentkezhet.
A quarterlife crisis vagy kapunyitási pánik egy olyan, a pszichológiában használatos kifejezés, mely a serdülőkori krízis után, úgy a húszas évek közepe táján következő nagy válság neve.
Rendszerint a magasabb végzettségű, és már néhány éves munkatapasztalattal rendelkező fiataloknál fordul elő. Megjelenésével az érintettnek hirtelen kicsúszik lába alól a talaj, nem leli már örömét munkájában, és magánéletében is elbizonytalanodnak. Rendszerint egy-két évvel azután csap be, hogy az ember megkezdi rendes, felnőtt életét.
Kiszámítható, de nem biztos, hogy lecsap
De lássuk, mit mond erről a pszichológus: "A krízisek akkor szoktak bekövetkezni, ha olyan helyzetbe kerül az ember, amikor a bejáratott megküzdési stratégiái nem bizonyulnak elégnek, ellenben muszáj szembenéznie az új helyzettel. A krízis ugyanakkor nagy lehetőség, mert ha az új kihívásokkal valahogy mégis megbirkózol, új, teherbíróbb lelki egyensúly alakul ki" - véli Berky Tamás klinikai szakpszichológus. Mint mondja, az életnegyedi válság a fejlődési krízisek közé tartozik, tehát megjelenése az életkorral járó új szerepek, kihívások következménye, de nem törvényszerű, hogy bekövetkezik.
A jelek
Jelei egyebek mellett a fásultság, a kiégettség érzése, az illúzióvesztés és a döntésképtelenség. A kellemetlen tünetek között szerepel a közeli jövő iránt érzett félelem illetve szorongás. Az ember érzelmi élete sokkal szürkébbnek hat a diákévek forrongó időszakához képest, a nagy barátságokba vetett hite meginog és elbizonytalanodik szociális életének fontosságában is.
A döntésképtelenséggel rokon az elköteleződésre való képtelenség a párkapcsolatban és a munkában is. "Az elköteleződés egyben lemondás is. Amikor választasz valamit, egyúttal lemondasz más dolgokról" - magyarázza a jelenséget a pszichológus.
"Én is olyan leszek, mint a főnököm?"
A kapunyitási krízisnek sok kiváltó oka lehet, a munka csak egy terület a sok közül, de tény, hogy nagyon fontos.
Sokakat az első egy-két év lendülete után elkezd nyomasztani az irodában töltött monoton órák száma, pláne ha kiábrándult idősebb kollégákat lát maga körül. Ekkor lép be a jövő kapcsán érzett szorongás: "Ezt fogom csinálni negyven évig és a végén én is olyan leszek, mint a főnököm? - ilyen kérdések jelentkeznek ilyenkor" - véli a pszichológus, hozzátéve, hogy a gyakran túlórákkal megspékelt munka el is szigeteli a fiatalokat megszokott, régi, vidám, könnyed baráti körüktől. Így társaságnak még inkább maradnak a komoly, felelősségteljes kollégák. "Emellett szembesülhet a sok kötöttséggel, a munkahelyi korlátozásokkal, például, hogy mennyire kevés szabadsága van egy évben."
Sokan azt élik át, hogy beleszürkülnek a munkájukba, elveszítik ideáljaikat és saját magukat is. Új értékeket és identitást kell kialakítaniuk, és ez megrázkódtatással jár.
Menedzsernek lenni nem is olyan remek
Ehhez hozzájárulhat az a nyomasztó érzés is, hogy az ember az első néhány év után sem tart ott, ahová korábban elképzelte magát. Ha viszont váltani akar, akkor tudja, hogy újra a ranglétra legalján kell kezdenie, ami persze megalkuvásra és maradásra készteti. Ennek pedig egyenes következménye a frusztráció, hogy nem olyan munkát végez, mely végzettségének, érdeklődésének vagy szellemi szintjének megfelel.
Ez különösen igaz akkor, ha munkába álláskor - manapság pláne érthető okokból - biztonságra játszott, és elfogadta az első felkínált állást, még ha az értékrendszerének, szükségleteinek nem is felelt meg. "Az is gyakori, hogy az elégedetlenség egyszerűen az illető személyiségfejlődésének egyenes következménye. Saját munkatapasztalatai alapján konstatálja például, hogy menedzsernek lenni nem is olyan remek, mint ahogy az édesapjától hallotta, netán a reklámfilmekben látta. Ekkor rájöhet, mi az, ami neki magának fontos az életben, és szerencsés kríziskimenetel esetén pályát módosít" - állítja a pszichológus.
Elköteleződni vagy ne köteleződni?
A munka mellett a magánélet is feszültségforrás lehet, hiszen ennek az életkornak fontos feladata, hogy az ember bensőséges párkapcsolatot tudjon kialakítani másokkal. "Ha ez nem sikerül, és elszigeteltségben, magányosan él az illető, az - főleg a nők esetében - feszültségforrás lehet. Az elköteleződés kérdésköre itt is felmerül, a fiatalok ilyenkor még próbálgatják a határaikat és a képességeiket, így nem biztosak benne, hogy a lehető legmegfelelőbb partnert választották-e."
Egy anonimitásba burkolózó angolszász blogger így ír erről a jelenségről: "Vagy épp eltörik a szíved és csodálkozol, hogy valaki, akit szerettél, hogy bánthatott meg olyan nagyon. Vagy azon töröd a fejed az ágyadban heverészve, hogy miért nem vagy képes találkozni valakivel, aki elég rendes ahhoz, hogy érdemes legyen jobban megismerni. Szerelmes vagy valakibe, de talán valaki másba is, és egyszerűen nem jössz rá, miért csinálod ezt, hiszen tudod, nem vagy te egy rossz ember."
Önismeret és reális elvárások
Hiába számítható ki nagy valószínűséggel a quarterlife krízis felbukkanása, azért ügyes megelőzéssel elejét lehet venni a kínoknak: "Reálisabb elvárásokkal kell nekivágni a munka világának és nem árt, ha az ember már az iskola közben is kipróbál egy-két állást" - javasolja a pszichológus.
"Fontos, hogy a személyiségünkhöz, életszemléletünkhöz illeszkedő foglalkozást vállaljunk, de tartsunk fenn több más területet is az életünkben, melyek tompíthatják a munkahelyi hatásokat. Nyilván az az ideális, ha a személyiségfejlődésünk ekkorra már ott tart, hogy bírja az új szerepekkel és feladatokkal járó terheket, és önismeretünk is lehetővé teszi a megfelelő állás és partner kiválasztását. Az életnegyedi válság - mint minden krízis - ugyanakkor lehetőség is erre a fejlődésre, mert a korábban szőnyeg alá söpört problémák megoldására is rákényszerít" - összegez Berky Tamás.
Egy quarterlife krízisen átesett lány vallomása
"A para a 25. életévem betöltése előtt két héttel jelentkezett. Sosem tartottam fontosnak a születésnapjaim ünneplését, sőt egyáltalán nem érdekelt soha, de ezúttal inkább viszolyogtam tőle már előre. Depresszióba estem, és eleinte még nem is tudtam, hogy mi lehet ennek az oka. Aztán, amikor eljött a születésnapom, akkor realizálódott, hogy ez azért van, mert megijedtem attól, hogy 25 éves lettem. Ez azért volt számomra sokkoló, mert úgy éreztem, ez egy választóvonal: eddig voltam fiatal, és mostantól fogva minden csak egyre rosszabb lesz. A 25. átléptével már nem mondhatom többet legyintve, hogy á, még fiatal vagyok, nem kell törődnöm vele, és mások sem mondják azt, hogy ugyan, hagyd csak, még fiatal vagy, vagy hogy figyeld már, ki ez a friss hús?!.
A felelősség érzése az, ami ijesztő, amit még erősít az is, hogy kb. ilyenkor kezd el az ember adózni, hagyja abba a bliccelést a metrón, és ezektől óhatatlanul megkomolyodik kicsit. A másik dolog, ami miatt szerintem ez ijesztő, hogy az emberben 25 éves korára nagyjából körvonalazódik, hogy milyen képességei vannak, és ezekkel kb. mit érhet el élete folyamán, kiderül, mik a határai. A lányoknál meg a csúnyulás és a hízás lehetősége is nagyon félelmetes, és még ha nem is néz ki rosszul az ember 25 évesen, tudatosulhat benne, hogy ennél csak szarabbul fog.
Ahogy a 72 éves kozmetikusom mondta: lassan elmúlik a varázs." velvet
