Emlékezzünk az 1989-es forradalomra

1989 decemberében Románia lakóinak elege lett a kommunista rezsimből és Nicolae Ceausescu diktatúrájából. December 22-én Szatmárnémetit is elérte a forradalom szele. Az akkori eseményekről Danila Zoltán fotóival és rövid visszaemlékezésével tiszteleg a Szatmár.ro szerkesztősége:

''Székelykeresztúron tanítottam abban az időben. A téli szünidő érkeztével haza készülődtem Szatmárnémetibe. Mindenki marasztalni próbált. Mondták arrafelé ne menjek, mert mostanában mindenkit leszednek a vonatról, aki a határhoz közelít az ország belseje felől. Sokan szöktek át abban az időben illegálisan a Magyar-Román határon.

A rendőrök és határőrök cirkáltak a vonatokon és a pályaudvarokon, próbálták igazoltatással kiszűrni az illegális határátkelőket. Én menni akartam, hisz szatmári "buletinem" volt, mi bajom lehet... A 17-i temesvári eseményekről a hírzárlat miatt nem igazán hallottunk.

Elindultam. Fel is tűnt, hogy a segesvári és a többi pályaudvarról is eltűntek a rendőrök. Valahogy a karácsony közeledtével szokásos nyüzsgés, nem volt jellemző, kevesen utaztak a vonatokon. Szüleimhez megérkeztem, gond nélkül.

December 22-én aztán  értesültünk, hogy voltaképpen mi is zajlik az országban. Nyakamba akasztottam az összes fényképezőgépemet és futás ki az utcára. Szüleim marasztalni próbáltak, hogy veszélyes dolog ez, ne keveredjek semmibe. Fotós vérem hajtott. Jó kis nemzetközi társaság kísért: nyakamban orosz Smena, keletnémet Praktika és egy kétaknás kínai fényképezőgép lógott. Kettőben fekete-fehér, míg az egyikben egy maradék tekercs színes dia volt. Zsebembe tömtem még annyi filmet, amennyit csak a lakásban hirtelen össze tudtam szedni.

Hatalmas tömeg gyűlt össze Szatmárnémeti új főterére

Az utcán, szétszórtan, kisebb csoportokban, izgatott emberek jöttek mentek, lyukas zászlókat lengetve a fejük felett. Akadtak olyanok, akik csitítani, visszatartani szerették volna őket, de egy idő után mindenki megindultak az „újközponti" kommunista pártszékház felé. Csatlakoztam egy menethez, amely a 16-os "mikrorajon" -ból indult a hídon át, az úttest közepén. Autók is megjelentek, amelyből lyukas zászlókat lengettek és dudáltak folyamatosan. Vonult mindenki, szekéren, Dacia-val, kerékpárral és gyalog.

Rendőrt, katonát nem láttunk sehol, mintha varázsütésre eltűntek volna.

A "betontéren" az egykori pártszékház előtt már állt a bál. Mindenütt pártkönyvek, dokumentumok, propagandaanyagok, iratok röpködtek a magasból. Kupacba hordták, és azon nyomban elégették őket. Szerintem nem kellett volna. Ma ezek értékes dokumentumok lennének. Valószínű a mai vezetők se mind örültek volna, ha ezek nem égnek el. Ezt nem gondoltuk át akkor. Abban a hangulatban csak égetni, a régitől megszabadulni szerettünk volna, minél hamarabb és egyszerűbben. Lerázni a múltat és újat kezdeni...

Elégették a kommunista propagandaanyagokat, iratokat

Érződött a tömegen, hogy több évtizedes keserűség, elnyomás, elesettség szabadult fel belőlük. Eleinte a félelem, a dűh és az eufória érzése keveredett, majd a tűz terjedésével egy határtalan lelkesedésbe csapott át a hangulat. Egy idő után emberek boldogok, felszabadultak lettek és öröm uralkodott el a tömegen. Transzparensek jelentek meg és szemben az erkélyen egymást követték a szónokok, az értelmiségiek, a "föld alól" előkerült "ellenzéki" személyek. Estétől még 1-2 napon át hol az utcán, hol otthon a tv előtt próbáltuk követni az eseményeket, azt, hogy mi zajlik az ország más pontjain. Majd megnyugodtunk. Elkapták a "vezért", nem tudott elmenekülni. Utólag belegondolva, talán őt se kellett volna olyan hamar, „elégetni".

Közben beköszönt az első szabad Karácsony, amit több mint 40 év után végre nagy közösségben, az utcán is, megünnepelhettünk.''