1985 és 1995 között hosszú időre eldőlt a helyi kultúra és irodalom sorsa. Az irodalomtörténész először a román vonatkozásokról beszélt, hangsúlyozva, hogy volt szekusok kerítették hatalmukba a többségi nemzet helyi irodalmi életének irányitását. A cél természetesen az elrománosítás zavartalan folytatásának biztosítása volt, némi nyerészkedéssel karöltve.
A szatmári magyar irodalom új gazdái képtelenek voltak megszabadulni az egyéni érdekek diktálta szüklátókörűségtől. A középszerűség diadalmenete azonban csaknem katasztrófához vezetett, különösen akkor, amikor olyan mérvadó személyiségek, mint Láng Zsolt prózairó (akkor darai helyettesítő tanár), illetve Visky András (éppen informatikus mérnök), eltávoztak a városból, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra.
Mivel nem alakult ki szellemi műhely, mások is elmentek, mint a tehetséges Papp Sándor Zsigmond, aki Budapesten folytatta pályafutását. A szatmári magyar irodalom igazi sirásói azonban az igénytelen tanárok voltak, a műveletlen és tájékozatlan egyházfiak, valamint a kultúra képzetlen de törtető munkásai, mondta Kereskényi Sándor.
Biztató jeleket csak mostanában tapasztalunk, bár erősen kérdéses, hogy visszaforditható-e a hanyatlás egyre általánosabb tendenciája.