"Aki igazán akar, az hamar fog érvényesülni"

A magyar és történelem szakos pedagógus, Kónya László főtanfelügyelő-helyettes tanári éveiről, a tanfelügyelőségen szerzett tapasztalatokról, nyugdíjba vonulásának okáról és további terveiről mesélt a Szatmár.ro riporterének, ugyanis egy hónap múlva más veszi át a helyét.

Póti Orsolya: Nemrég fülünkbe jutott, hogy nemsokára más lesz Szatmár megye főtanfelügyelő-helyettese. Miért gondolja úgy, hogy elérkezett az idő a nyugdíjba vonuláshoz?

Kónya László: Néhány napja töltöttem a 67. életévemet és nemsokára megszületik az ötödik unokám. Úgy érzem a családommal szeretném tölteni a többi időt, de ez még nem azt jelenti, hogy teljesen kivonom magam a kulturális, illetve irodalmi életből.

Póti Orsolya: Hogyan került közel az irodalomhoz és miért lett tanár?

Kónya László: Három testvéremmel egy Maros menti menti falucskában nőttünk fel. Gyerekként sok olvasmányt megtaláltunk a családi és az egyházi könyvtárban egyaránt, és ez hamar felkeltette az érdeklődésünket, kíváncsiságunkat. Édesapánk abban az időben minden este addig olvasta a meséket, regényeket, amíg rendre el nem aludtunk, másnap aztán egy-egy jobb regénynél szinte verekedtünk, hogy ki olvassa el azt napközbe. Ma már sajnos nehéz rávenni a gyerekeket, hogy olvassanak. Ez általános jelenség és károsan is hat a gyermekek beszédkészségére, kifejezőkészségére és egész gondolkodására. Úgy gondolom a könyv egy nagyon fontos nevelési eszköz, hiszen  a szép irodalmi nyelv irányába segít minket. Én így szerettem meg az irodalmat, és ezt választottam fő szakként, a történelmet pedig mellékszakként.

Póti Orsolya: Hol kezdte a tanítást és hogyan teltek az első tanári évek?

Kónya László: Az egyetemet 1966-ban végeztem, de akkoriban sokunkat kizártak az egyetemről. Egy ideig munkatelepen dolgoztam, és csak a katonaság után végezhettem el az egyetemet. Az első három hónapot a Nyárád mentén töltöttem, Szentháromság községben  helyettesítő tanárként, majd három év után Ákost választottam.

Itt Szatmár megyében akkoriban nagyon kevés szakképzett tanár volt; akkor nyolcan kerültünk ki Ákosra, ahol nagy szükség volt ránk.  A kezdés nagyon kellemes volt, a falú hamar befogadott, egy év alatt szinte mindenkit ismertem, mert amellett, hogy két katedrát töltöttem be, a művelődési életben is nagyon sok mindent szerveztem. Egyrészt önkéntes könyvtáros voltam, és az ifjúsággal színdarabokat taníttattam be Ákoson, Dobrán és más községben

Póti Orsolya: Milyen volt régebben a tanárok és a diákok hozzáállása, hogyan működött az oktatási-rendszer?

Kónya László: Akkoriban nem volt ez az általános jelenség, hogy senki nem hagyja el a szülői házat. Akkor minden tanári egyetemet végzett diák automatikusan oda ment, ahová kihelyezték, hiszen abban az időben mindenki örvendett, hogy állást kap és azt el is foglalta. Kezdő tanárként nagyon sokat tanultunk az idős kollégáktól, akik még az 1948-as oktatási törtvény előtt végezték a tanítóképzőket. Szemléltetőanyag ugyan kevés volt, a helyi könyvtárak 50 százaléka orosz könyvből állt, de ha jól akarunk tanítani egész délután a segédeszközöket a tananyagot készítettük.

A beiskolázás akkor is nagy problémának bizonyult, de ezt sokat tudtuk javítani azáltal, hogy rendszeresen ellátogattunk családokhoz, és leellenőriztük, hogy milyen körülmények között élnek a diákok. A kapcsolat ma már sokkal gyengébb a pedagógusok, diákok és szülők között, és ezért is nőtt meg azok száma, akik hamar elhagyják az iskolát.

A diákok  abban az időben jó eredményeket értek el, sok ákosi szívesen tanult tovább és haladt a célok felé.

Póti Orsolya: Mikor választották meg önt főtanfelügyelő-helyettesnek?  Milyen nehézségekbe ütközött addig és azután?

Kónya László: Az ákosi évek után igazgató voltam Dobrán, Szamoskrassón, Ombódon, és 1990-től aligazgató a 14-es iskolában. 1997-ben kértek fel, hogy legyek kerületi szaktanfelügyelő, majd 2000-től lettem főtanfelügyelő-helyettes.

A legnehezebb dolog az volt,  hogy mindig kisebbségi helyzetből kellett kiharcolni azokat az úgynevezett egyenlő jogokat, hiszen azokban az intézményi formákban ahonnan követelni kellett ezeket  80, 90 százalékban románok voltak. A törvény által előírt megszabott jogokat valójában nehéz volt megszerezni, de sokszor sikerült könnyen is. Minden esetre azt mondhatom, hogy az elmúlt 11 év alatt Szatmár megye magyar oktatása nagyon megerősödött. Állandóan nőtt azoknak a százaléka, akik magyar nyelvű oktatást választanak.

Póti Orsolya: Mire a legbüszkébb tanárként és mire tanfelügyelőként?

Tanárként azt látom hogy a legjobb megvalósulás, hogy egy kolléganővel lefordítottuk  Románia történelmét magyarra, hogy a szatmári magyar diákok könnyeben tanuljanak. Másrészt az,  hogy a fő szakmáim mellett szívesen foglalkoztam néprajz kutatással, és ezt át tudtam adni  tanítványaimnak, akikkel több néprajzkutató tábort és gyűjtést rendeztünk. Négy nyelven valósítottuk meg a vidék meséinek és legendáinak kiadását, valamint a lakodalmi szokásokról adtunk ki két nyelvű tanulmányt. Sok volt diákom Kolozsváron a néprajz szakot választotta és ma a néprajzkutatás élvonalában vannak.

Főtanfelügyelő-helyettesként sikerült a létező elméleti líceumok mellett egy erős szakoktatású hálózatot is létrehozni magyar nyelven, elérve azt, hogy szinte minden szakot tanítsunk, amire szükség van a munkaerőpiacon. Az hogy tönkretették magát a szakiskolát, továbbra is nagy szakmunkás hiányt okoz Szatmár megyében. Sajnos sok diplomás fiatal marad munka nélkül.

Póti Orsolya: Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?

Kónya László: Az, hogy nyugdíjba vonulok, nem azt jelenti, hogy kivonom magam a kulturális életből. A néprajzkutató táborok és sikeres gyűjtéseknek köszönhetően, nagyon sok anyag befejezetlen maradt. Először is a Szatmár megyei lakodalmi szokásokat akarom újra kiadni, majd egy ehhez közel álló anyagot - Nyelvhasználati szokások Szatmár vidékén az elmúlt ezer évben - szeretnék kiadni. Emellett több helytörténeti téma van, amit még kidolgoznék.

Póti Orsolya: Mi az az üzenet, amit pályafutása során fontosnak tartott eljuttatni a tanítványaihoz?

Kónya László: Szerintem nincs különbség diák és diák, fiatal és fiatal között. Persze van öröklött gén, van akinek több, van akinek kevesebb a gondolkodási tehetsége, de az érvényelsülés és a siker az életben mindig az akarattól függ. Az aki igazán akar haladni, tanulni, az biztos fog érvényesülni.

A  tanároknak azt üzenem, hogy aki nem érzi, hogy van elhivatottsága, az minél hamarabb keressen más munkát, legyen vállalkozó, menjen tudományos munkára, de ne „nyomorítson meg" generációkat. Sajnos a törvény nem engedi meg, hogy kitegyék az a katedra elé nem illő embereket. A tanügy már próbálkozott, de ma már mindenféle papírt meg lehet vásárolni.

Nagyon fontos, az hogy mindenki nagyon komolyan végezze a munkáját, mert a magyar nyelvoktatás  jövője ettől is függ. Örvendek, hogy a a szatmári három magyar középiskolánk között egy egészséges verseny alakult ki, ami az eredmények állandó javulásához vezetett, ezt többek között bizonyította az ez évi érettségi, hogy a sikerarány többségében 90 százalék fölött volt.