Advent a Piarista Nővéreknél

Tóth Bori írása a Piarista Nővérek nagykárolyi rendházában megélt Adventről.

Tóth Bori magyar szakos tanárnő a Nagykanizsai Piarista Iskolából érkezett a piarista nővérek nagykárolyi rendházába, hogy egy éven keresztül együtt éljen velük, megtapasztalja a gyerekekkel való foglalkozás örömeit, a hétköznapok és ünnepek apró csodáit. Alábbi írásában adventi élményeit osztja meg velünk:

Ujjong a szívünk, dalra gyúl, nincs már messze az Úr...

Egyszer volt, hol nem volt, volt, volt egyszer egy kicsi ház... No, nem is volt olyan kicsi, hiszen tizennyolc leánynak éppen elegendő, hogy napról napra testben és lélekben gyarapodjon benne. Ott élnek együtt a nővérekkel az alföldi szép rónaság egyik legszebb csücskében, Szatmár kies tájainak bájosabbik szögletében, de még az Óperenciás tengeren innen.

Hideg őszi napok sorjáztak, amikor először zendült meg egy apró csengőcske annak a teli doboznak az alján, amiben az adventi nyílt nap kellékei pihentek tavaly óta. A hangocska tiszta volt és vidám, tele várakozással. Az őszi hétköznapok szürke egyhangúságát sem ismerte a ház egyetlen lakója sem, de az elkövetkező heteket az utolsó porcicáig az éber készenlét és az átható alkotó kedv járta át.

Angyalok haja fonódott, gyöngyök színe csillant, arany gömbök koccantak az imakavicsokhoz, adventi koszorú gyertyái várták az asztalon fészkelődve, hogy magukra ölthessék a számukra varrott szoknyácskákat. Mire a forró ragasztó ökörnyálai beszőtték az alkotóműhelyt, már minden arra várt, hogy megmutathassa magát. Advent első vasárnapjának hétvégéjén a ház megnyitotta kapuit az idelátogatók előtt.

Két teljes napon át nyílt az ajtó szakadatlan, futottak az izgatott lábak, hogy az érkezőnek elébe siessenek. Nem kezdődött szebben Advent hetedhét országon! Nem volt olyan kicsi és nagy, aki ne várt volna valakit vendégségbe, közben gyakran megkérdezve: vajon hozzám is eljönnek-e? Majd boldog örömmel karolt bele a vendégébe: hát megjöttél, de jó, hogy itt vagy!

Így esteledett a házra, amikor az első gyertyát meggyújtották az adventi koszorún.

Karácsonyt várva lázban a Föld

Isteni gyermeket köszönt.

A kezdeti napok várakozása velük maradt a hétköznapokra is. Ott csücsült az asztal sarkán, mikor délutánonként a ház valamennyi lakója azzal küzdött, hogy a másnapi iskolai készülés rendben legyen. Ott bizsergett a téli hideget megvendégelő padláson a ruhát teregető szorgos kezek hidegében. A reggeli csésze meleg csipkebogyó tea is azt juttatta eszükbe, milyen messze vannak már a csipkebogyó szedés karcolatai: itt van már karácsony, közeleg az új esztendő.

Amikor advent második vasárnapján a koszorú köré gyűltek kicsik és nagyok, a hétköznapi nyüzsgés után újra csend borult a házra. Két gyertyát gyújtottak a koszorún, majd a szentírási szavakat olvasva: készítsétek az Úr útját, arról estek gondolkodóba, vajon milyen feladatot jelent ez a számukra, kinek milyen előkészületet kell tennie, ha idejében, kívül-belül készen akar állni az ünnepre.

S már ott kopogott a Mikulás csizmája az utca kövein. De a házba egészen halkan jött. Az ajtónyitódás neszében lépett le a szánjáról, a beszélgetések ritmusára sétált végig a folyosón, és aztán csak megállt, csendesen és várakozott. Megvárta, míg a ház lakói felfigyelnek rá. Ajándékot hozott, szeretetet és törődést. S bár mindenkit megörvendeztetett, hogy megjelenése után nem tűnt el nyomtalanul, az őt a házba invitáló angyalok biztatására elsőként a felnőttekhez köszönt be. Személyes meglepetéseket tartogatott a számukra piros skótkockás csomagokban, amelyek a karjáról lógva vidáman billegtek a derekára kötött piarista cingulus mozgását követve. Ajándékképpen itt maradt ő maga is, s nincs olyan nap, hogy mosolygós kék tekintetével ne biztatná a reggelente elindulókat, vagy ne üdvözölné a megérkezőket.

Az elkövetkező héten a várakozás izgalma az ajándékozás örömével gazdagodott.
Sok fejtörést okozott, hogyan készül a karácsonyi havazós gömb. Különösen a hópelyhek mibenlétével gyűlt meg a baja az alkotóknak, hogyan lesz ebből mihamarabb ajándék! Szabadon választott próbatételül néhányan, azok közül, akik megtehették, részt vettek az adventi rorátékon még a tanítás előtt.

Tanítás után pedig mézeskalács díszítő cukrászsegédek érkeztek haza megfáradva a jó ebéd mellé, hajukon a cukorhab nyomait estig őrizgetve.

A harmadik adventi gyertya meggyújtásakor a lányok azt a kérdést kapták, mit gondolnak végig, mikor valakinek a születésnapjára készülnek. Úgy szerezhetjük az ünnepeltnek a legnagyobb örömet, ha végiggondoljuk, milyen ő, minek örül, mi miatt bánatos, miről beszél nekünk leggyakrabban. Így szép lassan megtalálhatjuk magunkban azt, ami a mi ajándékunk lehet a számára. Sokat törték a fejüket, mi lenne a legmegfelelőbb születésnapi ajándékuk a kis Jézus számára.

A készülődéssel azonban nem voltak egyedül. A lányos háztól alig egy nyúlszökésnyire tanult, játszott, falatozott együtt a Nővérek másik kis közössége. Ebben az adventi időben különösen nagy munkában voltak. Papírzörgésből, még bátortalan, akadozó felolvasás hangjaiból és a rendezői instrukcióból mese szövődött a napközi falai között. A történet főszereplője, Márton bácsi öreg cipészszívével igen szánta a Szent Család nehéz sorsát, s közben műhelyének melegével, egy-egy pohár teával, jó szóval ajándékozta meg az ajtaja előtt a hidegben toporgókat. A próbateremben halk kuncogásból, hólapátolást, hógolyózást mutató mozdulatokból, bátorító ölelésből a mese életre kelt.

A negyedik adventi gyertya lángja teljessé teszi a várakozás fényét. Míg idáig eljutunk, sikerül-e életünk tiszta fénye köré ülepedő hibáink, tévedéseink árnyékát messze űzni? Hogy a karácsonyi fényben szerethessünk és törődhessünk egymással.

...a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá.