Régi mondás, de igaz: igazán vonzóak és szépek csak a boldog emberek lehetnek. 
Igazán vonzóak és szépek csak a boldog emberek lehetnek. A mi ostobaságunk abban rejlik, hogy elhisszük, amit el akarnak hitetni velünk; azaz, hogy a reklámokban, filmekben látott emberek azért olyan boldogok, mert szépek. Pedig a valóságban éppen a fordítottja az igaz!
Az Életforma cikke a szépség valódi forrását tárja fel előttünk.
Véget nem érő vitákat lehet folytatni arról, hogy mi teszi az embert széppé. Léteznek eszközök, amikkel kiemelhetünk, takarhatunk, de a legforróbb miniszoknya sem elég ahhoz, hogy egy boldogtalan embert igazán vonzóvá tegyen.
A szépség nem a nagy mell, hosszú comb, dús haj függvénye. Pont. Szép az, akin látszik, hogy szeret élni, hogy összhangban van önmagával.
Menjünk tovább, és szögezzük le, hogy szép az, aki szépnek érzi magát. Tehát, aki elégedett a saját paramétereivel, és így természetes. Természetes a mozgása, a gesztusai, a mimikája, a hanghordozása. Természetességéből adódóan erős, és így vonzó az emberek számára.
Ha a boldogság és szépség kapcsolatát firtatjuk, akkor sokkal inkább pszicho, mint fizikai síkon kell tapogatóznunk. Hiszen, mint ahogy előbb már leszögeztük, az igazi szépség az önbizalom, s így a külvilág felé sugárzott erő hozadéka. Az önbizalom mozgató rugója pedig a siker, legyen az szerelemben, munkában vagy barátságban. Szép tehát az, aki kockáztat, és nyer.
A sematizáló reklámok megfordítják a valóság természetes rendjét: nap, mint nap azt látjuk, hogy, aki szép, az boldog. Csakhogy, aki csak fizikai adottságai miatt szép, az nem több mint egy minden mázzal megkent reklám termék, aki energia forrásának jelentékeny hányadát a tükörrel osztja meg. Ahhoz, hogy valaki ne érinthetetlen szépség ideál legyen, előbb kell boldognak lennie, mint szépnek.
Mert mit hoz a nagy betűs Boldogság egy ember életébe, és hogy hat így a fizikumra? Például színeket. Nem láttam még depressziós embert, aki szívesen mutatkozott volna a zöld, a piros, a kék, a pink legkülönbözőbb árnyalataiban. Aki nem érzi jól magát a bőrében, az nem tud vidámságot és életerőt kifejezni a külsejével sem. Egyáltalán, nem érdekli annyira a külseje, mert nem szereti. A másik alapkő a mosoly. Tudatalattinkban kódolt arany igazság, hogy egy mosolygó embert mindig szebbnek látunk, mint egy bombázó, ám rideg arcot. A köznyelvben ezt szimpátiának becézzük, de a szimpátia nem a vonzalom egy fajtája?
Nem elhanyagolható a szemek játéka sem. Egy magabiztos, nyitott szempáron szívesen pihentetjük a tekintetünket, kisilabizáljuk a színét, a formáját, akár még gyönyörködünk is benne. A szerelmes szem szinte kacag, és a siker egyéb alfajait élvező emberek tekintetében is van valami nyugalmat árasztó vidámság. Nem úgy nézzük őket, mint egy túlspilázott sztár fotóját, nem azzal a rideg, márvány szépséggel nézünk farkasszemet, ami megcsináltsága miatt nem több, mint egy szabály amit a média állított fel, hanem valós, és pont életszagúsága miatt hitelesen boldog emberekről árulkodó szemeket látunk.
Ha a szépséget úgy fogjuk fel, mint önmagában nem létező, tehát csak mások által megállapított, s így születő emberi tulajdonságot, akkor a napi minimum szükséges 15 percen túl felejtsük el a tükröt, és ne higgyünk Naomi Campbel-nek! Lehet, hogy az életben csak egy kiégett, a kiöregedéshez közeledő manöken - és az ugyebár nem valami vonzó...
