Halloween éjszakáját sokan - valljuk be, némi lenézéssel - amerikai ünnepnek tekintik, jó, ha tudjuk, ennek a különleges alkalomnak gyökerei, hagyományai régmúlt kelta korokra nyúlnak vissza. Pogány ünnep volt valaha, akárcsak a Karácsony vagy a Húsvét, bár neve a keresztény Mindenszentek ünnepének angol elnevezéséből származik (All Hallows' vagy All Saints' Eve), mely szerint e napon emlékeznek meg mindazon szentekről és mártírokról, akik nem rendelkeznek önálló szent nappal.
A kelta hagyományok szerint azonban egészen más jellegű ünnep volt november elsejének előestéje, éjszakája. Az ő hitük szerint ugyanis e napon, az ő újévük napján térnek vissza a földre az elmúlt esztendőkben elhunyt bűnösök azóta állatok testében lakozó lelkei. Nem véletlen hát, hogy ez egyúttal a félelem, a kísértetek, manók és démonok éjjele is.
A 17-18. században elterjedt szokás volt, hogy az emberek bizarr, félelmetes álarcot és maskarát öltve, szellemeknek és manóknak öltözve jártak házról házra, ijesztő külsejükkel, dallal és tánccal tartva távol a gonoszt az otthonoktól. Ez a ma ismert halloweeni szokások eredete, melyek a világ számos pontján mindmáig élnek.
A szokás 1840 körül a kivándorlók jóvoltából Amerikában is szárba szökkent, s az Egyesült Államok gyermekei azóta is minden évben nagy várakozással lesik október utolsó éjszakájának elérkeztét. Otthonukat pókokkal, seprűkkel, boszorkányokkal, és természetesen az ilyenkor elmaradhatatlan töklámpásokkal ékesítik, sötétedés után pedig ijesztő jelmezekbe öltözve riasztják el a szellemeket, kísérteteket otthonuk közeléből, illetve egy kis csemegéért, édességért cserébe a szomszédok háza tájáról is, amennyiben pedig a házigazda megvonná azt tőlük, ők mindig készek megtréfálni a ház népét .
És hogy honnan a rejtélyesen vigyorgó, misztikusan pislákoló töklámpások hagyománya? Nos, ez a halloweeni szokás is még azokból az időkből maradt ránk, mikor a kivájt sütőtököt, benne gyertyával a holtak lelkeinek felajánlott ételáldozatként tették ki házaik elé a kísértetektől, ártásoktól tartó emberek. Mára már csak díszítő szerepe maradt, ahogyan Halloween éjszakája is egyre inkább a gyermekek ünnepévé alakul, mindazonáltal egy réges-régi, értékes hagyomány él velük tovább.
Halloween Party
A halloween (október 31.) az angolszász országokban a boszorkányok, kísértetek és a szellemek ünnepe. Jelképe a faragott töklámpás. Amerikában kihagyhatatlan ünnep, de nem menekülhetünk előle mi sem: giccses, műanyag tököt utánzó figurák formájában egyre inkább beépül a mi fogyasztói kultúránkba is. A hiedelem szerint a töklámpások kettős célt szolgálnak: egyrészt távol tartják a gonosz szellemeket, másrészt pedig világítanak a halottak szellemeinek, hogy azok hazatalálhassanak. Hiszünk-e benne vagy sem, mindenképp jó szórakozás a házi tökfaragás.
Hozzávalók:
- Friss dísztök, ami lehet narancs vagy fehéres-zöldes héjú
- Éles kés, bicska, fűrész, vagy kisbalta, kinek mi áll kézre
- Fagylaltos kanál, merőkanál, gyümölcshámozó
Ha kiválasztottuk az ideális tökfejet és kitaláltuk rá a mintát, kezdődhet a boncolás. Először is skalpoljuk vagy alulról lékeljük a dísztököt. Segítségül rajzoljunk elő egy akkora körvonalat, amibe aztán kényelmesen beleférünk csuklóstul. Ha sikerült felnyitnunk a fejet, jöhet a munka: alaposan pucoljuk ki a gyümölcshúst és a magokat. A héjon kb. 2-3 cm tökhús maradjon.Érdemes a tökfej arcát üres papírra a végleges méretben előrajzolnunk, majd gombostűvel szurkáljuk át a szem, száj stb. körvonalait a tökre. Karcoljuk elő a kontúrokat, majd kezdődhez a szobrászkodás. Amennyire lehet, próbáljunk óvatosan nyiszatolni, nehogy a kés, fűrész vagy - ne adj isten - a tök eltörjön. Először a központi részeket vágjuk ki, onnan haladjunk kifelé, így elkerüljük, hogy a már kifaragott részeket összeroppantsuk. Éles kanyar vagy sarkok esetén húzzuk ki a kést, majd vágjuk a tökbe ismét, nehogy kanyarodás közben eltörjön a penge.
Mitől fog világítani a szeme?
Ha mécsessel világítjuk meg a tökbelsőt, akkor érdemes a kobakon egy kis lyukat fúrnunk a kéménynek. Ha előzőleg kalapot vágtunk rá, akkor ez nem szükséges. Egy idő után a tök összeaszalódhat, de újra életet lehelhetünk belé, ha 1-8 órára vízfürdőbe áztatjuk (ami után persze alapos szárítás is szükséges).Nem muszáj teljesen kifaragnunk a tököt: gyümölcshámozóval különböző mintákat, betűket, üzeneteket is belerajzolhatunk.
Amerikában már művészi fokon művelik a Halloween-partikat, túlvilági hangulatot ölt az udvar, szellemlakká változik a ház: fekete macska, denevér, pók, boszorkánykalap nem hiányozhat a kellékek közül. És végezetül ne feledjék, a kellék annál jobb, minél ijesztőbb! Hátborzongató Halloween partit kívánunk mindenkinek.
Az elmúlás könnyed bája
Ma a halált és a gyász feldolgozását nagyon végletesen éljük meg. Egyrészt szeretnénk, ha nem találkoznánk vele. Már maga az öregedés, az öregség is elutasított dolog. Az elhunyt testével nem sokat törődnek, a búcsúzásnak nem adnak lehetőséget. A holttestet úgy tekintik, mint egy tárgyat. A temetések általában személytelenek, a beszédek általánosak, semmitmondóak. A haldoklók maguk sem minden esetben tudják, hogy halálos betegségben szenvednek. Titkolózunk, ódzkodunk a témától, ami elkerülhetetlen. A másik oldalon pedig számtalan erőszakos halál szemlélői vagyunk. Filmek, hírek tudósítanak, vagy éppen szórakoztatnak bennünket ebben a témában. Pedig a halált, a gyászt nem lehet kikerülni. Csak akkor tudjuk feldolgozni az általunk szeretett személy elvesztését, ha megéljük a fájdalmát a hiányának. Korunk követelménye, hogy erősnek látsszunk, fájdalmunkat, bánatunkat elrejtsük. A közösség ereje már nem támogatja a gyászolót, ritka a barátok rokonok együtt gyászolása, nincsenek meg a folyamatot segítő rítusok, szertartások. Pedig aki elveszít valakit, akit szeret, az gyenge, esendő, elfoglalják a gyásszal, az elhunyttal kapcsolatos gondolatok.
A gyász –mint minden krízis, nehézség az életben- lehetőség arra, hogy kapcsolatainkat, akár egész életünket átértékeljük, megváltoztassuk. Ha a veszteséget nem követi gyászmunka, túlterhelődhetünk, testi, lelki problémáink keletkezhetnek. A haláleset híre gyakran úgy ér minket, mint derült égből villámcsapás. Sokan percekig, vagy napokig nem tudják felfogni, mi történt. Érzelmileg üresnek, bénultnak érezhetjük magunkat. A temetés intézése összeszedettséget igényel, ami nagyon nehéz lehet a gyászoló számára, aki ingerlékennyé, türelmetlenné, összezavarodottá válhat. Van, aki passzív lesz, van, aki túlságosan aktív. A gyászolónak nagyon fontos a temetésen való részvétel. Ez lehet a búcsúzás ideje, amikor érezheti a többi résztvevő szeretetét, támogatását. A temetést követően egészen ellentétes érzelmek lephetik meg a gyászolót. Az egyik pillanatban megkönnyebbülést érezhet, míg a másik pillanatban teljesen depresszióssá, magányossá, üressé válhat. Felerősödhet az elhunyttal szembeni bűntudat, az önvád. Előfordulhat, hogy a gyászoló ebben az időszakban érzékeli a halott jelenlétét, akusztikus, vizuális élményei lehetnek. Ettől sokan megijednek, pedig teljesen általános jelenségről van szó. Sokszor nem mernek róla beszélni, nehogy őrültnek tartsák őket. Ilyenkor a gyászoló kerülheti a temetőt, az elhunyttal akar is, meg nem is együtt lenni. Hol döntésképtelen, hol hirtelen döntéseket hoz.
Akár testi tünetek is jelentkezhetnek. Étvágytalanság, álmatlanság, szájszárazság, mellkasi szorítás, gyengeség vagy szédülésérzés előfordulhat. Tapasztalhatja magán az elhunyt betegségének tüneteit. Idővel a fájdalmas emlékeket szépek váltják fel, megkezdődik a megváltoztathatatlan elfogadása. A gyászolóban elkezd erősödni az az érzés, hogy mégis meg fog küzdeni a helyzettel, de az ünnepek, az évfordulók még mindig fájóak lehetnek. Végül a gyászoló a jövő tervei felé fordulhat, elfogadva, hogy az élet megy tovább az új helyzetben is. A gyerekekkel kapcsolatban sokan bizonytalanok, mit is mondjanak, amikor valaki meghal. Azt javaslom, tegyük lehetővé, hogy a gyerek foglalkozzon a halottal, a halállal. Ha kérdezi, meggyőződésünknek megfelelő választ adjunk. Ne torzítsunk, ne akarjunk mást átadni neki, mint amiben mi magunk hiszünk, mert nem leszünk hitelesek. Nyugodtan elvihetjük a gyerekeket is a temetésre. A szomorúság, a bánat ugyanúgy az életünkhöz tartozik, mint az öröm, a düh, vagy éppen a büszkeség. Jó azt megtapasztalnia, hogy akkor is miden megy tovább a maga útján, ha valaki a környezetében már nincs többé. Vigyük ki magunkkal később is a temetőbe, ültetethet virágot a sírra, rajzolhat az elhunytnak, együtt gyújthatnak gyertyát stb. Érdemes olyan szokásokat kialakítani –felnőttnek, gyereknek egyaránt- ami lehetőséget teremt az elhunyttal való foglalkozásnak.
Akár bevalljuk, akár nem, valamiképp mindannyian foglalkozunk a halál utáni élet kérdésével. Az emberi élet egyre hosszabb, és a tudomány mai állása szerint képesek vagyunk konzerválni a halott testeket. Az ókori Egyiptom lakói szintén tartósították halottaikat, városokat építettek számukra a Nílus nyugati partján. Jelenünk fogyasztói társadalmai nem tudnak szembenézni az elmúlással. Plasztikáztatjuk az arcunkat, titkoljuk a betegségeinket, úgy teszünk, mintha örökké élnénk egyszeri életünket. A halál azonban nem kerülhető el. A haldoklás, a halottal való közvetlen kapcsolat egyeseknek ijesztő, félelmetes. Ma már, megfelelő mennyiségű pénz ellenében hibernáltathatjuk magunkat, hátha egyszer az orvostudomány újra életet lehel belénk. Hasonló okból mumifikálták az ókori egyiptomiak is halottaikat, akik így adtak lehetőséget a halhatatlan léleknek arra, hogy megfelelő idő elteltével visszatérjen az épen maradt testbe, és újból életre kelljen. Az idő múlására semmi nem figyelmeztet jobban, mint a feltartóztathatatlanul közeledő öregedés és halál. Az emberi kultúra a legkorábbi idők óta megpróbálja fölvenni a harcot az elmúlással szemben. Mivel fizikailag nem győzedelmeskedhetik fölötte, a halhatatlan lélek eszméjét állítja szembe a halál tényével. A lélek eltávozik a valóságos időből és térből, más dimenziókba, különféle túlvilágokra kerül, amelyek mibenlétéről sokféle elképzelés él.
Mindenszentek és halottak napja
Elborítják a sírokat a rokonok, hozzátartozók és barátok virágai, gyertyái. Elhelyezik virágcsokraikat, ami krizantémból és őszirózsából tevődik össze, az elmúlás jelképes virágaiból. Estére a temető fényárban pompázik. Aki nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát szeretteinek, mindenkinek egy-egy szálat.
Akik lakoznak csendben valahol,
Szomorú fűz akire ráhajol,
Akiknek sírján halvány mécs lobog,
A gyötrődést azok már rég feledték:
Mi sírva élünk, ők meg boldogok….
/Ady Endre: A halottak/
Ó hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk,
Dobjuk el a tettető álarcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk.
/Ady Endre: Halottak napján/
