100 évvel ezelőtt március 8-án 150 nő egy textilgyár dolgozói... a folytatás szomorú, ám ahelyett, hogy elmesélnénk, megmutatjuk, hogy élték meg az akkori nők és milyen kínok árán született meg a Nők Napja.
Naplójegyzetek:
Egy akármilyen kislány, egy papírdarab, március 8, 1857.
Ma, anya sérülten tért vissza a gyárból, tele volt vérrel. Minden nő a New York-i gyárból ellepte az utcát. Erőt adtak számukra a nehéz munkaeszközök és a végtelenségig hosszú munkanapok. Hallottam, ahogyan apának mesélte, hogy rendőrök elverték a tömeget. Hallom, ahogyan anya halkan sír… megszidta apa, mert mersze volt fellázadni, azt mondja éhen fogunk halni. Félek, nem tudom mi lesz holnap, de azt tudom, hogy ha semmi sem fog változni, 3-4 éven belül én is ott fogok dolgozni az anyagtekercsek és a patkányok között.
Egy akármilyen kislány, egy eltépett papírdarab, március 8, 1859,
Végre sikerült a nőknek, elérték azt, amit eddig senki, az első „labor union”-t, az első gyűlést a munkakörülmények javítására. Reménykedek a holnapi napban, és abban, ami következni fog, annyira kevés idő van, míg ott fogok dolgozni… félek a nyomortól.
Egy akármilyen nő, egy megsárgult papírlap, március 8, 1908.
15 000! 15 000 nő vonult fel ma New York központjába. Együttesen kiáltottuk, hogy akarunk! Szavazáti jogot, rövidebb munkaprogramot akarunk, nem vagyunk állatok! Fizetést akarunk, hogy felnevelhessük gyermekeinket. Megígértem anya, már 20 éve megígértem, hogy meg fogok változtatni valamit, magamért és az utánam következő nőkért. Lehet, hogy már régen nem vagyok erőben, a nehéz napok megégették a lelkem, de... boldog vagyok anya!
Ugyanaz a nő, ugyanaz a megsárgult papír, 1910 egyik napja
Megtartották a nők első nemzetközi konferenciáját, nehezen jutottunk el Koppenhágáig, annyian próbáltak megállítani, de sikerült, ma meghatározták „A nők nemzetközi napját.” Létezünk, sikerült hallatnunk magunkat annyi normára készített ing, fazék, tű, és megsebzett ujj közül. Létezünk!
Egy élve megégett asszony, egy darab kő, március 25, 1911.
Ma meghaltam. Érzem a hamuvá vált kezeimet és lábaimat és a porba tiport lelkemet. Tűz ütött ki a „Triangle Shirtwaist” gyárban, lehet egy elfelejtett cigaretta, vagy egy eldobott öngyújtó, ki tudja. Csak azt tudom, hogy füst, sok füst és tűz. Az anyagok pillanatok alatt felgyúltak, a tűz szobát, szobára pusztított , még 139 testet érzek magam mellet, látom a felismerhetetlen arcukat, és kiolvasom a szemükből a véget. Március 8.-án egyike voltam az 1 millió nőnek Ausztriából, Dániából, Svédországból és Németországból, akik a nők jogaiért harcoltak. Most egy nulla vagyok, aki várja, hogy azonosítsák.
Egy néhai nő, egy név nélküli sír, március 8, 1913.
Mindannyian a biztonsági rendelkezések hiánya miatt haltunk meg, miattuk, akik elutasították az igazunkat. Olyan sok idő kellett nekik, hogy beismerjék. Ez a háború előestéje, az élve maradt nők együttesen az európai nők ezrével tapossák a földet a békéért. Nem akarunk háborút. A föld nem akar háborút!
Naplójegyzetek:
Egy akármilyen kislány, egy papírdarab, március 8, 1857.
Ma, anya sérülten tért vissza a gyárból, tele volt vérrel. Minden nő a New York-i gyárból ellepte az utcát. Erőt adtak számukra a nehéz munkaeszközök és a végtelenségig hosszú munkanapok. Hallottam, ahogyan apának mesélte, hogy rendőrök elverték a tömeget. Hallom, ahogyan anya halkan sír… megszidta apa, mert mersze volt fellázadni, azt mondja éhen fogunk halni. Félek, nem tudom mi lesz holnap, de azt tudom, hogy ha semmi sem fog változni, 3-4 éven belül én is ott fogok dolgozni az anyagtekercsek és a patkányok között.
Egy akármilyen kislány, egy eltépett papírdarab, március 8, 1859,
Végre sikerült a nőknek, elérték azt, amit eddig senki, az első „labor union”-t, az első gyűlést a munkakörülmények javítására. Reménykedek a holnapi napban, és abban, ami következni fog, annyira kevés idő van, míg ott fogok dolgozni… félek a nyomortól.
Egy akármilyen nő, egy megsárgult papírlap, március 8, 1908.
15 000! 15 000 nő vonult fel ma New York központjába. Együttesen kiáltottuk, hogy akarunk! Szavazáti jogot, rövidebb munkaprogramot akarunk, nem vagyunk állatok! Fizetést akarunk, hogy felnevelhessük gyermekeinket. Megígértem anya, már 20 éve megígértem, hogy meg fogok változtatni valamit, magamért és az utánam következő nőkért. Lehet, hogy már régen nem vagyok erőben, a nehéz napok megégették a lelkem, de... boldog vagyok anya!
Ugyanaz a nő, ugyanaz a megsárgult papír, 1910 egyik napja
Megtartották a nők első nemzetközi konferenciáját, nehezen jutottunk el Koppenhágáig, annyian próbáltak megállítani, de sikerült, ma meghatározták „A nők nemzetközi napját.” Létezünk, sikerült hallatnunk magunkat annyi normára készített ing, fazék, tű, és megsebzett ujj közül. Létezünk!
Egy élve megégett asszony, egy darab kő, március 25, 1911.
Ma meghaltam. Érzem a hamuvá vált kezeimet és lábaimat és a porba tiport lelkemet. Tűz ütött ki a „Triangle Shirtwaist” gyárban, lehet egy elfelejtett cigaretta, vagy egy eldobott öngyújtó, ki tudja. Csak azt tudom, hogy füst, sok füst és tűz. Az anyagok pillanatok alatt felgyúltak, a tűz szobát, szobára pusztított , még 139 testet érzek magam mellet, látom a felismerhetetlen arcukat, és kiolvasom a szemükből a véget. Március 8.-án egyike voltam az 1 millió nőnek Ausztriából, Dániából, Svédországból és Németországból, akik a nők jogaiért harcoltak. Most egy nulla vagyok, aki várja, hogy azonosítsák.
Egy néhai nő, egy név nélküli sír, március 8, 1913.
Mindannyian a biztonsági rendelkezések hiánya miatt haltunk meg, miattuk, akik elutasították az igazunkat. Olyan sok idő kellett nekik, hogy beismerjék. Ez a háború előestéje, az élve maradt nők együttesen az európai nők ezrével tapossák a földet a békéért. Nem akarunk háborút. A föld nem akar háborút!
1914 februárjában, miután 2.000.000 orosz katona esett el, a nők február utolsó vasárnapján kezdtek el kenyeret és békét követeleni. 4 nappal később a nők szavazati jogot nyertek. Ez a történelmi vasárnap március 8.-ának felel meg a Gergely- naptár szerint.
Sz. A.
