A gyász és a veszteség átélése

Mindenszentek- és Halottak napján még a legkeményebb lelkületű emberből is előtör a fájdalom és a szomorúság, súlyosabb esetben pedig depresszív állapotba kerül.

Az emberek többsége elhessegeti saját halálának gondolatát, senki sem szeret az elmúlásról beszélni, mivel a bizonytalanság érzése szinte mindenkit félelemmel áraszt el. Tudatosan átgondolva mindenki felismerheti életében az elmúlás, az elválás és a veszteség eseményeit, hiszen számtalan esetben veszünk búcsút barátoktól, szeretteinktől, megszakadnak kapcsolatok, de ide sorolható akár a munkanélküliség, mint veszteség megtapasztalása is. Az elválás és a búcsú természetes velejárója a veszteségből fakadó gyász megélése. A veszteség élménye kibillent lelki egyensúlyunkból, magatartási formánk ilyenkor teljesen átalakul. Sokkhatásként ér bennünket a hír, majd tudatosul-, végül valamilyen formában igyekszünk feldolgozni a bennünket ért eseményeket.

A legfájóbb érzéseket egy szeretett személy halálakor éljük át. Azt, hogy egy ilyen lelki csapásra ki miként reagál, számos tényezőtől függ. Nagymértékben meghatározza az illető személyisége, lelki ereje, vallásossága, pillanatnyi lelki állapota, életkora stb. Ilyenkor az egyik leggyakoribb magatartásforma a gyásztól való menekülés, ahelyett, hogy teljesen átadnánk magunkat a fájdalomnak és belemerülnénk a gyász valamint a veszteség átélésének legmélyebb bugyraiba. Modern korukban kevesek ápolják a gyásszal kapcsolatos hagyományokat. Pedig az olyan magatartási formák, mint a siratás, a virrasztás valamint a halotti tor segítséget nyújtanak a gyászolóknak a fájdalom kifejezésére és átélésére. Ezek az elválás olyan szükségszerű gyászelemei, melyek alapvető lelki szükségleteket elégítenek ki.

Ezáltal felszabadulnak a fájdalmas érzések, aminek hatására az elválás és a búcsú megbékéléssé szelídül. A városiasodás miatt azonban ezek a hagyományok és rítusok egyre inkább háttérbe szorultak, ezért a veszteség feldolgozása egyre nehezebbé válik. Ebből kifolyólag nem gyengeségből, hanem meggyőződésből engedjük meg magunknak, hogy halottainkat kellőképpen meggyászoljuk, mivel a fájdalom a veszteség érzésén túl, mérhetetlen erőt szabadít fel bennünk. Elhullatott könnyeink felszabadítják elfojtott érzéseinket, mivel a könnyeket nem teljes mértékben az eltávozottért ejtjük, hanem saját magunknak szólnak, magunkat siratjuk, mivel a szeretett személy nélkül kell tovább (túl)élnünk.

A veszteség élménye kibillent lelki egyensúlyunkból, magatartási formánk ilyenkor teljesen átalakul