A deportálások krónikása
Szentmise előzte meg Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története című könyvének bemutatóját vasárnap a szatmárnémeti Szentlélek templomban.
Vasárnap délután tizenhét órától szentmisét követően mutatták be a Szentlélek templomban Boros Ernő, A szatmári svábok deportálásának története című könyvét. A szertartás elején, a bevonulást követően Ft. Merlás Tibor plébános emlékezésre szólította a jelenlevőket. Emlékezni azokra a sváb deportáltakra, akiket igazságtalanul hurcoltak meg, és vittek szülőhazájuktól távol. A legszentebb áldozat bemutatásával ugyanakkor hálát akartak adni minden olyan deportáltért, aki a megpróbáltatások ellenére hitébe tudott kapaszkodni, különösen pedig azokért, akik aztán hazajöhettek.
Prédikációjában Merlás atya Scheffler János két levele által közelítette meg a deportálások fájdalmát és a hazatérés örömét. Az elsőben a vértanú püspök mindennapi imáiról biztosítja távolba hurcolt híveit, a viszontlátás vágyáról ír, a második levélben pedig - ami tulajdonképpen egy főpásztori körlevél - a hazatérteket üdvözli és hálát ad a jóságos Istennek, Szűzanyának és Szent Rafael főangyalnak minden visszaérkezettért. Tanácsokkal látja el ugyanakkor őket és hálaadásra szólítja fel.
A szentmisét követően került sor tulajdonképpeni könyvbemutatóra, melynek elején Csirák Csaba mondta el laudacióját. Ebben Boros Ernőt, mint újságírót, írót, szerkesztőt, műfordítót, helytörténészt, színházkedvelőt és -szervezőt mutatta be. Kiemelte, hogy történelmi igazságot mond ki munkájában: „Egy történelmi igazság kimondása Kelet-Európában a legnagyobb emberi teljesítmények közé tartozott és tartozik ma is. Ha Boros Ernő személyiségét ismerjük, azt is tudjuk, hogy az ő esetében a szókimondás, az igazságkeresés nem hősi teljesítmény, hanem életfelfogásából, életszemléletéből adódó szenvedély."
Csirák Csaba szólt az egybegyűltekhez
Csirák Csaba hosszan beszélt Boros Ernő ellenfeleiről, azokról a történelemhamisítókról, akik szemben álltak vele kutatói munkájának végzése közben. Tevékenysége egyébként sem volt könnyű, hiszen a levéltári tevékenységen túl végigjárt negyvenöt települést, felkereste a még élő deportáltakat, vagy azok gyermekeit, akik mesélhettek még az átélt borzalmakról. „Az interjúk végére érve érezzük, hogy az egyes személyeken keresztül nem csupán ötezer fogoly sorsáról kapunk képet. Az eldeportáltaknak voltak közvetlen szomszédjaik, rokonaik, barátaik, utcabelijeik, akik folytonos rettegésben, lelki kalodában, félelemben élték meg azokat az éveket, mert nem tudták mikor kerül rájuk is a sor. (...) A könyvben az áldozatok golgotája mellett kitapinthatóan érződik a szerző lázas igazságharca, ami alól nem tudja kivonni magát az olvasó sem. Azt vesszük észre, hogy Boros Ernő harcostársai leszünk, felvesszük az ő ritmusát, együtt töprengünk, keresünk, vajúdunk a szerzővel, közben csiszolódik igazságérzetünk, nő bátorságunk, a jó és szép melletti elkötelezettségünk is megerősödik."
Az író, Boros Ernő a könyvbemutató végén szólalt meg. Visszaemlékezett az élő tanúkkal való beszélgetésekre, a falujárásokra, melyek eredménye dokumentumriport sorozat formájában jelent meg az újságban. Célja, az igazság megörökítése volt, az őszinte vallomások leírása, mely folyamatosan gazdagodott és könyv formáját öltötte.
Ez már a második kiadás, amely új címmel jelent meg. Az első, Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj - 1945-1949: a szatmári svábok deportálástörténete címmel 2005-ben a Csíkszerdai Status Könyvkiadónál gondozásápan látott napvilágot. A könyv kézirata II. díjat nyert a 2003-ban a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete keretében működő Erdély-történeti Alapítvány történelmi és irodalomtörténeti témájú dolgozatok írására meghirdetett pályázaton.
