Nyolc évvel ezelőtt pár nagykárolyi szőlőtermesztő fejében megfordult az a gondolat: jó volna borversenyt szervezni, hogy megmérettessenek boraik. A kezdeményezés sikerült, és immár hagyománnyá vált Nagykárolyban, ami aztán futótűzként terjedt át – szerencsére – a megye más településeire is.
Az eredmények ma már szemmel láthatóak és ízlelhetőek, de soha nem szabad elfelejteni azt az iszonyú kemény munkát, amit ez a nemes ital megkíván.
De térjünk vissza a kezdetekhez. Amit nyolc évvel ezelőtt a dr. Csávossy György vezette bírálóbizottság Károlyban tapasztalt, az nem volt éppen pozitív. A versenyre benevezett borok nagy része borhibáktól, illetve borbetegségektől szenvedett, valamint a legtöbb bor direkttermő fajták ízét hordozta magában. Ekkor jöttek a kiértékelések és tanácsok, amik - lassan ugyan – de hatásosnak bizonyultak. Mindenképpen ki kell emelni azt, hogy a változás a minőség irányába nem egy gyors folyamat, hanem lassú, és sokszor kudarcokat is hordoz magában. Igen, sajnos, kudarc nélkül itt sem lehet eredményeket elérni, mert a jó borász általában a saját hibájából tanul. Ami pedig a hibákat illeti, azok elkerülhetőek és helyrehozhatóak, ha vesszük a fáradságot, és beszerzünk szakkönyveket vagy megkérdezzük a szakembereket.
Az idei borversenyek tanulságosnak bizonyultak. A hibák általában ugyanazt mutatták: a helytelen borkezelés vagy az éppen elmaradt kezelés volt a legszembetűnőbb. Nagyon kevés bor volt tiszta, tükrös csillogású, jellemzően zöldessárga színű. A barnás színű újborok oxidáltak, aminek fő oka a borok „darabban hagyása”, helytelen, esetenként elmaradt kénezése. A másik általános negatívum a fülledtség, aminek fő oka szintén a helytelen kénezés, valamint a szaggatott, lassú feldolgozás, és - nem utolsósorban – a nylonzsákokban történő szállítás, tartás.
Sajnos, még most is sok helyen találkoztunk direkktermő ízű borokkal, amelyek nem csak attól kaphattak labruska ízt, hogy olyan fajta került beléjük, hanem a hordótól vagy tárolóedénytől is, ami előzőleg direkktermő bort tartalmazott. Ugyan nem kötelező, de európai követelmény lesz lassan a fehér szőlőkből készült borok bogyózása is. A bogyózás azért fontos, mert így elkerülhető a kellemetlen kocsányíz.
És ha már beszéltünk a fehér borokról, térjünk rá a vörösborokra. A vörösborok előállítása kihívás, ezért nagy gondot és előrelátást igényel. Ennél a típusú bornál kötelező a bogyózás, valamint a szép, mélyvörös szín, és mindenekelőtt a kellemes, bársonyos íz, ami nyilván nem mehet át éppen ezért a savasság irányába.
A fent említett követelmények komoly munkát igényelnek, éppen ezért, aki erre szánja magát, annak tisztában kell lennie azzal, hogy ez vidék ezüstérmes szintű vörösborokra képes. Viszont nagyon kellemes rozé, illetve siller borok azért csalogathatnak minket, mert itt már sokkal nagyobbak az esélyeink.
Függetlenül attól, hogy vörös vagy fehér, a jó bor titka a fajta, a helyes és időben történő kezelés. Itt szeretnénk elmondani azt, hogy a biobor készítés nem teljesen mellőzött, hanem csökkentett kezelést jelent. Ami pedig a kezeléseket illeti, nem a pektinbontó enzimek használata a legfontosabb (ami, persze, nem von le jelentőségükből), hanem az időben történő és elmaradhatatlan fejtés, kénezés és derítés.
A borversenyek jelentősége kettős : egyrészt tanít, másrészt pedig harcra hívja ki a bortermelőt, hogy - jobb minőséget biztosítva – egyre egyenesebb úton jussunk Európába. És hogy ez az út járható, bizonyítja az a tizenhárom arany-, számos ezüst- és bronzérem, amit az idei borversenyen Nagykárolyban kiosztottak.
Serli Csilla
