2011 - Irán, a világ puskaporos hordója
Bár az idei év bővelkedett kényes helyzetekben, a "legkönnyebben berobbanó puskaporos hordó" talán Irán lehetett volna, hiszen a különc ország valósággal tömbökre osztja a nemzetközi közösséget. Egyfelől ott áll mögötte Oroszország és Kína, valamint a Washingtontól elidegenült Pakisztán, míg az ellentáborban a héják között Izrael és az Egyesült Államok, a galambok között pedig az Európai Unió található.
2011-ben, az előző évekhez hasonlóan, az atomprogram dominálta az Iránnal kapcsolatos nemzetközi párbeszédet. Bár az év eleji isztambuli találkozón az érintettek még reménykedhettek, hogy Teherán újra visszatér a tárgyalóasztalhoz, és nagyobb hajlandóságot mutat vitatott nukleáris programja jellegének tisztázására, az optimista várakozások az év végére erőteljes pesszimizmusba és háborús kardcsörtetésbe csaptak át.
Bár 2011-ben is gyilkoltak meg iráni atomtudósokat - Teherán ezek mögött a merényletek mögött az izraeli titkosszolgálatot sejti -, a nukleáris létesítményeket megtámadó Stuxnet vírus elleni küzdelem pedig jócskán hátráltatta a haladást, mindez nem volt elég ahhoz, hogy megtörje az irániak lendületét. Újabb és újabb fejlesztéseket jelentettek be, s több halasztás után szeptemberben a busehri atomerőművet is "hadrendbe állították".
Az év eseménye az atomdosszié tekintetében az Amano Jukija vezette Nemzetközi Atomenergia-ügynökség novemberi jelentése volt, amely megállapította, hogy az iszlám köztársaság veszélyesen közel került az atomütőerő kifejlesztéséhez. A dokumentum, amely az eddigi legrészletesebb képet nyújtja az iráni fejlesztésekről, alátámasztotta azokat az aggodalmakat, amelyek szerint Irán 2003 után sem hagyott fel az atomfegyver kifejlesztéséhez kapcsolódó kutatásokkal. Amerikai hírszerző ügynökségek korábban úgy vélték, hogy a nemzetközi nyomás hatására az iszlám köztársaság felhagyott az ilyen jellegű tevékenységgel. A NAÜ-jelentés új elemei az eddig ismertnél sokkal nagyobb ívű, szervezettebb és sikeresebb titkos kutatási programot fedtek fel. A beszámoló nyomán a Nyugat szigorította szankcióit Teheránnal szemben, miközben az izraeli, illetve a nyugati diplomáciában is szóba került egy esetleges megelőző légicsapás az iráni nukleáris létesítmények ellen.
Egyelőre a konfliktus kitörését sikerült elkerülni, de korántsem biztos, hogy a tűkön ülő Izrael 2012-ben is higgadt tud maradni, ha újabb kellemetlen híreket kap az iszlám köztársaság atomprogramjáról.
A 2011-es év egyébként az "arab tavasznak" köszönhetően kedvezőbb helyzetbe juttatta Iránt a térségben. Hoszni Mubarak volt egyiptomi elnök bukása után megnyílt a lehetőség az iráni-egyiptomi kapcsolatok újrafogalmazására, ami meg is történt, ahogy azt a Szuezi-csatornán áthaladó iráni hadihajók esete is mutatta. Teherán megpróbálkozott befolyásának kiterjesztésével a lázongó Bahreinben, sőt egyesek már a szaúd-arábiai síiták tüntetése mögött is az iráni "ördögöt" látták.
Ugyanakkor továbbra sem sikerült helyreállítani a Nyugattal a Ruhollah Khomeini ajatollah forradalma óta hagyományosan rossz kapcsolatokat, és úgy tűnik, erre egyelőre egyik fél részéről sincs komolyabb hajlandóság. Bár Teherán végre hazaengedte azokat az amerikai turistákat, akiket illegális határátlépéssel és kémkedéssel vádolva fogva tartott, a Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete elleni állítólagos merénylettervvel újra felkorbácsolta a már-már csillapodó indulatokat. Az iszlám köztársaságnak idén Londonnal is sikerült összerúgnia a port, miután diákok - rossz nyelvek szerint a Forradalmi Gárdához kötődő szervezetek aktív részvételével - megostromolták Nagy-Britannia teheráni nagykövetségét, tiltakozásul amiatt, hogy a britek büntető intézkedéseket rendeltek el Teheránnal szemben, annak atomprogramja miatt. A követségfoglalásnak végül a diplomaták kölcsönös kiutasítása lett az eredménye.
Az iszlám köztársaság belpolitikai színtere is viharos volt 2011-ben: kiéleződött a feszültség Ali Hamenei legfelsőbb vezető és Mahmúd Ahmadinezsád elnök között. Szinte rendszeres időközönként érkezett hír arról, miként húzta keresztül Hamenei Ahmadinezsád számításait, legyen szó az olajügyi miniszteri tisztség ideiglenes birtoklásának korlátozásáról vagy az elnök bizalmasainak befeketítéséről és ellehetetlenítéséről. Ahmadinezsád akcióit, az elnöki hatáskör határainak feszegetését Hamenei olyannyira nem nézte jó szemmel, hogy néhányan már arról beszélnek: Ahmadinezsád volt Irán utolsó közvetlenül választott államfője, és a tisztség következő birtokosát már a legfelsőbb vezető jelöli ki.
A sokszor vérfagyasztóan komoly események mellett idén is akadtak a józan szakértőket megmosolyogtató vagy megbotránkoztató pillanatok. Ilyen volt például az, amikor Ahmadinezsád egy gát átadásakor kijelentette, hogy a nyugati államok "különleges berendezések segítségével aszályt akarnak kiváltani Iránban", és "azon mesterkednek, hogy az esőfelhők ne érjék el a keleti térséget".
A meglepő, ám kevésbé mulatságos kategóriába tartozott az iráni kulturális minisztérium bejelentése is, amely szerint cenzúráznák a perzsa irodalom egyik gyöngyszemét, Nizámi Gandzsavi Khosru és Sírin című, több mint nyolcszáz éves szerelmi eposzát. A tárca bizonyos elemek törlését kérte, például azt, hogy "elmentek valahová, hogy egyedül lehessenek" vagy "kézen fogva".
Az 1979-es iszlám forradalom óta az iráni irodalomban tilos férfi és nő testi közeledésének ábrázolása. A kulturális minisztérium és az iráni iszlám vezetés jogkörébe tartozik a könyvek és a filmek engedélyeztetése. Az iszlám köztársaság vezetése év elején Cupidót is célba vette: Teherán bejelentette, hogy nem tűri meg az utóbbi években Iránban és a Közel-Keleten is egyre terjedő Valentin-nap jelképeit. A rendelkezésnek az üdvözlőkártyák, szívecskék és egyéb ajándékok mellett a plüssmacik látták kárát.
