200 éve született Ivan Goncsarov

Kétszáz éve, 1812. június 18-án született Ivan Alekszandrovics Goncsarov, a XIX. századi orosz realista irodalom klasszikusa, aki regényeiben hű képét adta a "felesleges ember" típusának. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:

Gazdag kereskedőcsaládban született a Volga-menti Szimbirszkben. Tízéves korától nyolc boldogtalan évet töltött a moszkvai kereskedelmi iskolában, majd az egyetem sokkal inkább kedvére való filológiai fakultására járt. 1834-től szülővárosában, majd Szentpétervárott állami hivatalokban dolgozott. 1855-től 1867-es nyugdíjba vonulásáig cenzor volt, közben 1862-től egy évig a belügyminisztérium lapját szerkesztette. A konzervatív nézeteket valló Goncsarov cenzorként a kormánypolitika védelmében sok kellemetlenséget okozott a modern nézeteknek hangot adó sajtónak.

Eseménytelen életéből csupán egyszer zökkent ki: 1852-től három évig egy hadihajón a kapitány titkáraként világkörüli utat tett, de ez is elég volt számára ahhoz, hogy többé ne kívánkozzék sehová. Élményeit hazatérte után három évvel a Pallada fregatt című útirajzában tette közzé, műve ténybeli gazdaságságával, irodalmi erényeivel nyűgözte le az olvasókat.

Goncsarov írói vénája a kezdeti szárnypróbálgatások után 1842-ben az Ivan Szavvics Podzsabrin című elbeszélésben mutatkozott meg. Bár már egyetemi évei alatt kapcsolatba került a kor liberális értelmiségével, szkeptikus természete arra késztette, hogy ne csatlakozzon semmilyen politikai irányzathoz. Egyhangú életstílusa fogalmazódott meg 1847-ben napvilágot látott első nagy regényében, a realizmus és a romantika konfliktusát, a romantikus ábrándok széthullását ábrázoló Hétköznapi történetben. Goncsarov a mű hőse, Adujev példáján azt mutatja be, hogy miként válik a romantikus vidéki fiatalember számító kispolgárrá, veszti el illúzióit.

Adujev élete egyenesen vezetett az unatkozó, célját vesztett Oblomovhoz. Goncsarov leghíresebb, 1859-ben megjelent regénye a patriarchális nemességnek az életből való kivonulását, a valóságtól való idegenségét és idegenkedését ábrázolja. Oblomovon nem fog a valóságnak semmilyen kísértése, lustálkodásából nem rántja ki semmi, még a szerelem sem, "az álmodozás marad az ő igazi és zárt birodalma". A "felesleges embereket" kínzó céltalanság érzése nála átcsap az érdek nélküli létezés szabadságába, végül már a beszéd is fárasztóvá válik számára.

Az oblomovscsina mint fogalom az orosz nyelvbe is bekerült az akaratképtelen, önmagába süllyedt embertípus, az álmodozó, terméketlen életfelfogás megjelölésére. (Oblomov magyar irodalmi megfelelője Petőfi Pató Pál ura.)
Goncsarov húsz esztendeig dolgozott 1869-ben megjelent Szakadék című regényén, amelyet "szíve gyermekének" nevezett, és amelyben "az élet összezsugorodását" ábrázolja a pusztuló patriarchális viszonyokat eszményítő nihilista megközelítésben. A mű főhőse a művész Rajszkij, aki egy ideális életforma után vonzódva felőrlődik magánya és a tárgyi világ súlya alatt: figurájában a tehetség pusztulása jelenik meg a korabeli Oroszországban.

Goncsarov trilógiává összeálló regényei a vidéki orosz nemesi intelligencia válságát jelenítik meg, bemutatva a polgárosodás dilemmáival szembekerülő társadalmi réteg útkeresését. Alakjait a szerző sokszor saját életéből merítette, de ő maga is sokban hasonlított rájuk, különösen pályája végén, amikor visszavonultságában irodalmi tanulmányokat írt és kommentárokat saját műveihez. Új regénybe már nem volt ereje kezdeni, gyakran szenvedett depressziótól; arról panaszkodott, hogy nem tud gyorsan reagálni kora változásaira. Az 1860-as évektől kibontakozó folyamatokat saját beismerése szerint már nem volt sem lelki, sem fizikai ereje megérteni.

Utolsó évtizedeiben intenzív levelezést folytatott írótársaival, karcolatokat, kritikákat, tanulmányokat írt, de nagyobb irodalmi vállalkozásba már nem fogott. Betegen, magányosan halt meg 1891. szeptember 27-én Szentpéterváron, nyolcvanadik életévében.